Furcsa jószág a rockszíntéren a görög Void Droid zenekar. Gyerekek szoktak néha rajzolni ilyen teremtményeket: a teste orrszarvú, zsiráflábakon áll, rózsaszín szárnyai vannak, és két szép majomfejjel néz a világba. Az ilyesmi lehet akár vicces is, ha szándékosan túlrajzolják. Ez esetben karikatúra-jellegű alkotásról beszélhetünk. Ha a képet a művész aprólékosan kidolgozza, abból lehet a modern szürrealista irányzat ékköve is. Két tanóra közti szünetben elkövetett hasonló jellegű padfirkák már nem aratnak akkora sikert.
Nem könnyű feladat a "Bipolar” minősítése sem. Az utolsó megjelenése a csapatnak 2016-ban volt a "Terrestrial” című bemutatkozó album formájában, így az azóta eltelt négy év alatt bőven lehetett idejük a szerzemények megalkotására, nem mondhatjuk, hogy néhány hét alatt összekapkodott dalokkal állunk szemben. Az is nyilvánvaló, hogy kellő gonddal és odafigyeléssel készültek a második nagylemezre, mert minden téren profiknak tűnnek, valahogy mégsem győztek meg teljesen.
Mindig is kedveltem a sokszínű, eklektikus albumokat, mint amilyen például a Mother Love Bone "Apple” című lemeze, vagy a Dream Theater korai kiadványai, vagy a Faith No More klasszikus korongjai, de ezeknél nagyon fontos szempont, hogy a zenei felvágott hiteles tálalásán túl jól kiérezhető legyen a saját arculata is az előadóknak, míg itt most sűrű fejvakarások közepette hallgatom a szerzeményeket, és keresem a falóban a görögöket.
Mert van itt minden az Alice In Chainstől kezdve, a Metallicán és a Toolon keresztül a legaktuálisabb nu-metal formációkig, csak éppen azt nem nagyon látom/hallom, hol is lenne a Void Droid? Valószínűleg a nagy elődök iránti rajongás győzedelmeskedett a zenei koncepció kialakítása felett, ami ugyan bocsánatos bűn, mégis csökkenti az anyag értékét.
Fontos azonban hozzátenni, a srácok pontosan tudják ezt, sőt, tudatosan törekedtek arra, hogy egyszerre legyenek a stonerek, nu-metalosok, klasszikus riff-szerelmesek és grunge-hívők kedvencei, csak ez az elképzelés egy túlságosan nagy volumenű, irreális célkitűzés - véleményem szerint.
A "Terrestrial” című debütáló lemezt mi nem értékeltük itt a Rozsdagyárban, de ha ma megnézzük annak borítóját, azt látjuk, hogy egy kerekasztal mögött ül egy zöld űrlakó, egy fa-isten, egy rugónyakú bohóc, egy kaméleon, egy női ruhás imádkozó sáska, egy szárnyas Jézus-alak, füves cigivel a szájában… hadd ne folytassam… Nagyjából a lehetetlenre tettek kísérletek a fiúk, mert ennyi irányból érkező zenei irányzatot egységgé formálni a fából készülő vaskarika létrehozására emlékeztet… De! Most jön a lényeg: Majdnem sikerült nekik.
Az albumot nyitó Super Ego Villain minden furcsasága ellenére megragadja a figyelmet. Ugyan szokatlan a doom/stoner stílusjegyek keverése a modern metal elemekkel, mégis, van benne valami. Tetszik a dallamos bevezető, az abból kibontakozó főtétel, az énekes hangja (bár nem egyedi, de erőteljes), a gitárszólók ízléses jelenléte is megkapó.
A Zarathustra darálása már valamivel visszafogottabb, mondhatni jellegtelenebb, ám nem ad le a színvonalból, csak lassabban bontakozik ki, a végéhez közeledve válik egyre ötletesebb tétellé. A gitárszólók ebben is valódi csemegék. Az énekstílusok közötti ugrálás is érdekes. A harmadik szerzemény címe Milkaholic, szerintem az album mélypontja. Sok gond van vele. Az akusztikus gitáros bevezető a legelcsépeltebb americana/country rock megoldásokat idézi, majd becsúszik egy-két… több hamis hang az énekben… Végül ebből is sikerül kihozni egy kiabálós, izomból tolós szösszenetet, szép basszusfutamokkal, tehát a hangszeresek megmentik a menthetőt.
Személyes kedvencem a ravasz riffekkel arcunkba mászó Somen Mask. Ha csupa ilyet tettek volna elénk a srácok, most akár térdre is borulnék. Ugyan a kilencvenes grunge-érájának összes vezető bandája megnyilvánul ebben, mégis olyan húzása van, hogy nem lehet rá legyinteni. A szerzemény összetettsége, kidolgozottsága, dinamikája mind-mind elsőrangú.
A The Mars March lenne az UFO-kutatók és alien-kedvelők ízlésvilágát megcélzó darab, talán ezért nincs benne ének, hogy az eltérő naprendszerekben élő kultúrák képviselői is kódolhassák az üzenetet, melyet én, mint közönséges földlakó nem igazán értettem meg. Azt azonban jól lehet itt érzékelni, hogy instrumentális gitárzenében lényegesen kifinomultabbak, és egyedibbek az alkotók, mint a hagyományos dalokban.
A The Venus Effect már tartalmaz énekes részeket, úgy hallom, két énekes is szerepel, és nem mindegyik egyformán képzett. Ezeken az énektémákon még lenne mit finomítani, és úgy összességében érdemes lenne egy kicsit kevésbé a műfajok között ugrálni, valamint a Cornell/Hetfield énekmegoldásokat is kevesebbet alkalmazni, mert van nagy potenciál a Void Droidban, úgy vélem, lenne keresnivalójuk a nemzetközi színtéren, csak ehhez markánsabb saját profil, egy valamivel kiforrottabb egyéni arculat kellene.
7.5/10
Fotó: C. Alossi
