Elég volt csak egyetlen pillantást vetnem a seattle-i Greyhawk debütáló albumának borítójára, és rögtön tudtam: ezzel a kritikával jól fogok szórakozni. Legalábbis ha valaki 2020-ban van annyira tökös, hogy bemutatkozó lemezének borítójára lángoló kardú harcost, D-kosaras tűzdémont és egy szárnyaló sólymot rakjon, az egészen biztosan nem fog csalódást okozni.

A jóslatom bevált. A szűk háromnegyed órás „Keepers Of The Flame” dalai pontosan lefedik azt az életérzést, melyet a lemez borítója elénk fest. Mert mind a vidéki vegyesboltok polcain fellelhető puha fedeles fantasy-könyvek borítóját idéző illusztráció, mind a korong tizenegy dala ugyanazt csinálja: felvonultatja az összes létező klisét, amit a nyolcvanas évek óta a Manowaron, a Rhapsody Of Fire-ön, és a többi bőrruhás, kitartott hangot rezgető power metal formáción keresztül megismerhetett a világ.

Talán mostanra már minden kedves olvasó számára egyértelművé vált, hogy nem vagyok nagy rajongója a műfajnak. Problémám nincs vele; tehetséges zenészek, jól összerakott darabok, kiemelkedő énekesek, technikás szólók és kigyúrt felsőtestek, mit nem lehet ezen szeretni? Azonban komolyan venni soha nem tudtam. Részben az esztétikája, részben a választott témák, részben pedig amiatt a kiszámíthatóság miatt, amit a Greyhawk is reprezentál.

Már az intróként funkcionáló Gates Of Time-ban megjelenik a huhogós szinti és a narráció, és rögtön a rá következő Frozen Starral beesik a többi kötelező elem: sikítás, hősködő riffek és sárkányok. A lemez az összes power metalos elvárást hiánytalanul kiszolgálja. Még a ballada is képviselteti magát a The Risign Sign képében.

Míg a gitárok kidolgozzák a belüket az albumon (az instrumentális R.X.R.O. a lemez legerősebb darabja a kétszólamú gitárszólóval), a többi hangszer mintha linkelne kicsit. A basszusgitár egyértelműen megúszásra játszik, amit a The Risign Sign refrénje alatt azzal az egy hanggal művel, az hivatalosan is a világ leglustább basszusgitár kísérete. De a Masters Of The Sky rock’n’rollos intrójában is látványosan kihagy egy ziccert, amikor pedig a kompozíció könyörög egy kis bőgős villongásért.

A lemez másik gyenge pontjának az éneket éreztem. Félreértés ne essék, Rev Taylor kitűnő vokalista. De a power metal annyira nagy hangsúlyt fektet a hibátlan, technikás, tűpontos énekre, hogy a legkisebb megbicsaklás is betesz neki. Márpedig emberünk egyértelműen nem mozog például Fabio Lione szintjén: a vibrátók erőltetettnek tűnnek, a magas hangokra ugrás meg-megtorpan, az orgánum kicsit karcos. Összességében azt a hatást kelti, mintha a helyi karaoke bárban valaki meglepően jól elénekelné a Warriors Of The Worldöt, és a helyiek összesúgnának: te, ez a Józsi egész ügyes, csinálnia kéne egy power metal együttest.

Egy dolog azonban egészen biztos: a „Keepers Of The Flame” rendkívül szórakoztató. És szórakoztató alatt nem arra gondolok, hogy a giccses narrációs betéteken úgy röhögök, hogy az orromon jön ki a kávé, hanem arra, hogy az album lement anélkül, hogy azt éreztem volna, hogy el kell kattintanom, tartanom kellene egy kis szünetet, vagy a lejátszót sasoltam volna, hogy mennyi van még vissza. Fantasy-témák ide, kiszámíthatóság oda, a Greyhawk meg tudja ragadni és tartani a figyelmet háromnegyed órára.

A lemezt hallgatva felmerült bennem egy kérdés. Miért van az, hogy bizonyos témák összenőttek bizonyos előadásmódokkal? Sátánról csak károgni, mentális problémákról csak hörögni, sárkányokról pedig csak tenor hangfekvésben lehet énekelni. Egy másik gondolat, ami megfogant bennem, miközben némi kutatómunkát végeztem a témában: onnan tudod, hogy egy power metal együttes Wikipédia-oldalát olvasod, hogy a titulusok közt nem csak gitáros, basszusgitáros, dobos, billentyűs és énekes van, hanem narrátor is. Azt hiszem, ez a tény mindent elmond arról, ami miatt ez a műfaj ennyire szórakoztató, de ennyire nem tudom komolyan venni.

A Greyhawk nem reformálja meg a stílust, csak mennyiségben tesz hozzá a power metal katalógushoz. Viszont ha valaki ebben a műfajban találja meg a boldogságát, annak most újabb koronggal bővülhet a gyűjteménye. Én a magam nevében azt nyilatkozom, amit jegyzeteimben az Ophidian Throne mellé írtam: „Sikítás, hetedik királyság, vibrato. Nyugaton a helyzet változatlan.”

7/10