Őszintén bevallom, nem hallottam még a Finnországból startoló, s jelenleg is ott működő, angol nyelven éneklő csapatról. Az utóbbi évtizedben ez mondjuk nem is akkor hiányosság, ha belegondolunk, milyen mennyiségben születnek újabb és újabb zenekarok és nagylemezek, különösen akkor nem, ha a finnek zenei profilja nem teljesen fedi le az egyéni ízlésemet. Élemedett korom ellenére szívesen teszek kitekintéseket a legújabb hordák irányába, de elsősorban a '80-as/'90-es évek előadóinak (ha úgy tetszik őskövületeinek) mai tevékenységeire fókuszálok.
A Re-Armed zenei alapjaiban visszanyúl a hőskorba, ez rendben is van, meg is foghattak volna már az első lemezükkel (a jelenlegi a negyedik), csakhogy a billentyű alkalmazását a melodikus death/thrash vonalban nem igazán kedvelem, talán ezért kerülték ki mindeddig a hallójárataimat. Általában az ezzel élő együttesek háttérbe szorulnak nálam, kivéve Hammond- és egyéb orgonákat, vagy zongorát az atmoszferikus metalban.
Mindez általánosításnak hat, mégis így működik a berendezésem: megszólal a dal, jönnek a remek, epikus ívű szólók, erőteljes az ének, majd belép a billentyű, és már lapoznék tovább… Azzal nem szokott lenni semmi bajom, ha lassabb, elmerengőbb, gyötrelmesebb death metal hordák néha színezik a hátteret egy kis billentyű-szőnyeggel, de amikor tempósabb, zakatolósabb tételeket variálnak vagy vezetnek fel vele (mint itt az Eager Collapse című nótában), az nálam kiveri a biztosítékot.
Miután a Re-Armed a közzétett információk alapján nem alkalmaz tagjai közt billentyűst, elképzelhető, hogy a harmadik gitár (mert náluk ebből a hangszerből ennyi van) azzal a mostanában divatos fogással él, hogy az egyik gitár amolyan ”gépi tónusban" nyomja, és ennek van szintetizátor-hangzása. Akár így, akár úgy, ezt a megoldást nem igazán díjazom. Ennek ellenére ez egy fogós, lendületes, harapós album, rengeteg melodikus/szimfonikus behatással, és a régi/új elemek kiváló arányú keverésével.
Jouini Matilainen a felelős a már-már emberfeletti erejű énektémákért, úgy tűnik, odafent Északon nem kell sokat keresgélni, ha jegesmedve-horkantásokra vagy rénszarvas-bőgésekre képes úriembert keres valaki a csapatának élére, mert szinte minden egyes skandináv bandában van egy ilyen embertelenül karizmatikus énekes, ez vagy az éghajlat hatása, vagy genetikai adottság.
Egy magas fordulatszámon robogó lökettel indul az album, címe Dive Within, ebben a szinte punkos, energiától feszülő dalban már vékony szálon érzékelhető az együttes szimfonikus oldala, mely a játékidő előrehaladtával egyre inkább előtérbe kerül. Az Ode To Life egy röfögő basszustéma felvezetésével indít és jó kis zúzós-ugrálós dal lesz belőle, ugyanilyen daráló a Resistance is, koncertek nagy favoritja lehet, míg a finomabb, visszafogottabb (bár nem túlzottan lágy), mondhatni progresszívebb vonalat a Hollow Lights vagy a Words Left Unsaid hozza, már nyakig elmerülve a szimfonikus hatásokban.
Ha egyetlen számot kellene kiemelnem a többi közül, akkor a kilences tételre tennék: The Voyager. Nagyon eltalált, magával ragadó gitárfutamok, a különböző énektónusokkal jól játszó vokális dalvezetés jellemzik, a kiállások, az ütemtördelések, a furcsa, progresszív bandákat (Yes, ELP) idéző hangulatváltásai teszik érdekessé ezt a szerzeményt.
A lemezborítókkal általában nem nagyon szoktunk foglalkozni itt a Rozsdagyárban, hiszen nem képzőművészeti tárgyú blog vagyunk, annyit azért most megjegyeznék, hogy véleményem szerint Romulo Dias egy kimondottan igényes, szemnek látványos, és ízléses borítóképet készített ehhez a kiadványhoz.
Akik a zenekar első három lemezét vagy ezen lemezek valamelyikét már ismerik és szeretik, nem fognak csalódni az új anyagban sem, akiknek hozzám hasonlóan nem sokat mond ez a név, elképzelhető, hogy megjegyzik maguknak. Olyan nagyon nem lehet belekötni semmilyen téren a lemezbe, legfeljebb valakinek nem pont ez a stílusa. Ugyan ez utóbbiak közé tartozom, mégsem fogom őket lepontozni, mert amit csinálnak, az értékes és színvonalas munka.
8/10
