Elég ritkán esik meg velem az, hogy totálisan összezavarodom egy addig számomra ismeretlen zenekar albumának meghallgatásakor. Elég jól kiigazodom a metalszíntér legkülönbözőbb stílusai között, tudom értékelni akár a zsánerek keverését, egymásba olvadását is, bár valljuk be, a legtöbbször az ilyenekből óhatatlanul giccs kerekedik ki, minden jobbító szándék ellenére is.
A Sojourner egy nemzetközi tagsággal felálló együttes, új-zélandi, angol, amerikai és olasz zenészekkel. A Napalm Records május 8-án jelentette meg harmadik soralbumukat "Premonitions" címmel és melankolikus, atmoszferikus black metalként jelölte meg az általuk játszott muzsikát. Nos, nálam ez kétségtelenül nyerő formula, így a promómappa átböngészésekor meg is akadt rajtuk a szemem. A meglepetés akkor ért, amikor elindult a korong.
Ugyanis a Sojourner zenéjének az égadta világon semmi köze sincs az atmoszferikus black metalhoz. Sok minden van itt, annyira sok, hogy szinte képtelenségnek tűnik kirakosgatni a megfejtést. A black metal néhány blastbeates és tremolósan riffelő résznél érhető tetten és tulajdonképpen ennyi. Emilio Crespo frontember leginkább death metalos vokált hoz, hangfekvése igencsak ritkán emelkedik a feketefémes károgásba.
Menjünk tovább: szimfonikus hangszerelés, azaz vonósok, billentyűsök, zongora, mondhatni korrekt Nightwish-hangulat, a finn banda szebb, korai időszakából. Ehhez illeszkednek a power metalos riffek és Chloe Bray szép szopránja, habár a hölgy hangi adottságai sokkal korlátozottabbak, mint a Nightwish énekesnőiéi (sajnos többször kissé hamiskás az intonálása, ide-oda csúszkál egyébként kifejezetten kellemes éneke).
Aztán itt vannak a folkos dallamok, a furulya-fuvola használata (szerencsére a már említett finn szimfo-metal brigád munkásságában mostanában domináns szerepet játszó világzenés, new age/kelta melódiák hiányukkal tüntetnek), ráadásul az egész produkciót áthatja egyfajta depresszív, szinte funeral doomos atmoszféra.
Szóval rakjuk össze: folk-szimfo-power-funeral doom-black metal. Ez már-már röhejesen emlékeztet a Heavy túra című ökörség stílusmeghatározására ("szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas-daráló Krisztus-gyalázó extrém harcos-pogány skandináv-félszigeti metal")
Az érdekes azonban az, hogy az album mégis működik: én csodálkoztam rajta a legjobban, mert a fentiek telis-tele vannak olyan zenei eszközökkel és megoldásokkal, melyektől a hátam borsódzik. Elég egy kis ízlésbeli megingás vagy túltolt epikusság és ilyenkor az egész miskulancia kártyavárként omlik össze saját giccsparádéjának súlya alatt.
A Sojourner is át-átlépi néha ezt a képzeletbeli határt, de szinte azonnal vissza is ugrik onnan. Tulajdonképpen egyszer sem volt olyan érzésem, hogy már ciki a produkció: talán egyedül a Talas című ballada esetében gondoltam azt, hogy szegény Euronymous foroghat a sírjában, hogy 2020-ban erre a fajta muzsikára bárki is black metalként hivatkozhat (ez tényleg elképesztő egyébként: szívesen konzultálnék azzal a PR-os kollégával, aki ezt kitalálta). Ha ez a black metal, akkor az AC/DC progresszív deathcore, nincs mese.
Ha ezen a kezdeti zökkenőnk túl tudjuk tenni magunkat (miért ne tudnánk, hiszen egyszerű kategorizálási gikszerről van szó, az meg különösebben nem oszt, nem szoroz a későbbiekben), akkor viszont egy kifejezetten hangulatos, igényes és valóban epikus koronggal ismerkedhetünk meg.
Ahogy említettem, érezhető az egész produkción, hogy a zenekar valóban erre helyezte a hangsúlyt, azaz a filmzenés, szimfonikus megoldások alapozzák meg a hét-nyolcperces tételek atmoszféráját. Szép dallamok, igényes hangszerelés: néha az Insomnium vagy éppen a Draconian is az eszünkbe juthat (lásd például a záró The Event Horizon című szerzeményt) a szomorú, mégis fenséges számok hallatán.
Aki tehát szereti az ilyen jellegű anyagokat, annak a "Premonitions" korong főnyeremény lehet. Tekintsünk el a helyenként túlzásba vitt zongorás-vonós csili-vilitől, az énekesnő alkalmankénti hamiskás hangjától, illetve a néha szerintem szükségtelen folkos melódiáktól: ez egy igen korrekt és hallhatóan óriási munkával összerakott produkció, kifejezetten magába szippantó hangulattal.
Ritkán szoktam a szépség kifejezést használni a metallal kapcsolatban, nem is tudom, hogy ideillik-e egyáltalán, de a Sojourner többször is nagyon közel jár ennek megvalósításához, ráadásul teszi ezt a színtér extrémebb vonalán. Figyelni fogom őket, kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak össze legközelebb.
8,5/10
Fotó: Katrina Witt
