Rozsdagyár

LOYAL APPLES' CLUB - Az elátkozott part 1. (2020)

2020. július 30. - Kovenant

lac_cover.jpg

Ezt egész egyszerűen nem lehetett kihagyni: muszáj írnom a Loyal Apples' Club bemutatkozó (vagy ha a demót is beleszámoljuk, a második) lemezéről, mely szerzői kiadásban a napokban jelent meg "Az elátkozott part 1." címmel. Ha valaki egy afganisztáni sziklabarlangban élte le volna le az elmúlt fél évtizedet: a zenekar alapítója és kreatív motorja a Megadja Gábor - Demeter Szilárd páros. Az előbbi a Századvég vezető kutatója, eszmetörténész, publicista, jobboldali megmondóember, míg az utóbbi a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, filozófus, író és miniszteri biztos, aki többek között a magyar könyvszakma fejlesztéséért és a könnyűzene megújításáért felel. És van egy rockzenekaruk.

Amikor egy valamely területről ismert szereplő áll elő valami egészen mással (gondoljunk csak Alföldi Róbert festői, David Lee Roth újsütetű képregény-rajzolói vagy éppen Roger Waters operaszerzői munkásságára), akkor óhatatlanul falakba ütközik. Most nem a David Lynch kaliberű, polihisztor jellegű művészekről van szó (ő egyformán képes zavarba ejtően különös és az embert azonnal megragadó dolgokat párhuzamosan létrehozni a festészet, a filmművészet vagy éppen a könnyűzene terén is), hanem olyanokról, akik csak egy dologról voltak híresek, majd hirtelen életük egy másik oldalát villantják fel. Ez egyrészt magyarázható az emberi agy egyszerűsítő, sablonosító működésével, másrészt a szokatlantól való idegenkedésünktől is ("na persze, még ehhez is ért, mi?") 

A Megadja - Demeter páros már a 2013-ban létrejött Longstep nevű zenekarban együtt játszott (jórészt rockklasszikusok feldolgozásait), akkor még Stumpf András újságíró-gitárossal. Ez a csapat aztán megszűnt, a brigád átalakult Longersteppé, immár Megadja nélkül. Itt már Baricz Gergő, az X-Faktor második szériájában megismert énekes volt a frontember. Stumpf András később távozott, Megadja visszatért, így ebből a felállásból jött létre a Loyal Apples' Club, melyben Megadja Gábor és Usztics Péter gitározik, Demeter Szilárd basszusgitározik, Solymosi Kata a billentyűs, míg Fekecs Ákos a dobos. 

Ha most valamelyik olvasónk azt várja, hogy a sárga földig, gúnyosan lehordjuk a csapatot a két ismert figura politikai szerepvállalása miatt vagy ajnározni fogjuk őket talán éppen ezért, az egyrészt nem ismeri a Rozsdagyárat, másrészt ha valóban ezek az elvárásai, akkor szépen abba is hagyhatja jelen cikkünk olvasását.

Fogadjuk meg a közelmúlt egyik legfontosabb popkulturális ikonjának, Dr. Hannibal Lecter sorozatgyilkosnak a tanácsát, melyet Clarice Starling FBI-gyakornoknak címzett az A bárányok hallgatnak című film egyik kulcsjelentésben: "A legfontosabb alapelv az egyszerűség. Olvassa Marcus Aureliust, aki mindig egy kérdéssel kezdi: Mi ez a dolog önmagában? Milyen a természete?" Ennek a megközelítésnek természetesen van egy alapvető és ordító hiányossága, de erről majd később.

Nos, a Loyal Apples' Club rockzenekar, az "Az elátkozott part 1." pedig egy héttételes, huszonkilenc perces (inkább EP, semmint) album. A csapat saját magát káeurópai blues-rock bandaként definiálja: ezzel persze egy óriási batyut vesz a hátára. Egyrészt a Hobo - Deák Bill - Takáts Tamás hazai szentháromsága azonnal beugorhat mindenkinek, mely bandák közül a HBB debütalbuma is a "Középeurópai Hobo Blues" címet viseli. A bluesrock amennyire egyszerűnek tűnik, éppen annyira kellemetlenül nehéz (tessék meghallgatni Etta James 2003-as "Let's Roll" című korongját, az konkrétan minden idők talán egyik legjobb ilyen alkotása).

A fentiek nyomán bennem óhatatlanul egy erősen társadalomkritikus, akár politikai töltetű dalszövegvilág ugrott be (Hobo 1988-ban megénekelt Másik Magyarországa egyenesen kísérteties), de a Hűséges Almák tudatosan kerülnek mindenféle  mögöttes politikai tartalmat, így meglepve tapasztaltam az egyéjszakás kalandok, nő alakú űrök toposzait. A káeurópai jelző számomra azt jelenti, hogy pontosan amiatt lett az alapvetően csak az afroamerikai előadók által hitelesen és népzeneként játszott blues egyik speciális színtere a magyar anno, mert annak sajátosságait, adott történelmi adottságait hordozta magán, felvállaltan. Anélkül igazából elveszti jelentőségét is ez a jelző, hiszen akkor már azt egy holland, indonéz vagy brazil bluesegyüttes is előadhatja.  

Aztán persze szépen bekúsztak a dalok, sorban egymás után és rájöttem, hogy a plusztartalmat itt a gyakran irodalmi igényességű és kifejezetten okos dalszövegek adják meg. Furcsa módon ezért kissé be is úszik a nyolcvanas évek alter-rockjának atmoszférája: sokat elmond a magyar könnyűzene elmúlt harmincéves szövegírói színvonaláról, hogy ami már kicsit is túlmutat a Zúg a Volga - Szomorú szamuráj - Ki ad nekem pénzt? által kijelölt szállásterületen, az egyből alternatívnak minősül. Ezek itt egyszerűen értelemmel teli, remek prozódiájú szövegek, nekem sokszor beugrott Bérczesi Róbert ritmikája is, amúgy finom utalásféleképpen.

A zene pedig bluesalapokra rátolt, helyenként hard rock, de inkább szimplán csak rockzene. Három olyan tétel is van a korongon, melyek tényleg kiugróak: a Nő alakú űr, a Csillag és a záró Belzebúb mind-mind telitalálat. Remek, slágeres refrének, rengeteg finom kis csavar, hangszerelési trükk, bitangjó szólók. Baricz Gergő vokálja szenzációs, gyakorlatilag a csillagokat is leénekli az égről, ráadásul megvan a rockhoz elengedhetetlen tökösség is a hangjában.  

Ha csupa ilyen számokkal lenne tele az "Az elátkozott part 1." (tényleg, ez most Rejtő regényére való utalás, egy elátkozott figura jellemfejlődésének első része vagy egyszerű szójáték?), akkor egy közel hibátlan albumról lenne szó. De azért nem ez a helyzet. A nyitó Akinek igaza van egész egyszerűen túl hosszú, túljátszott, nincs benne annyi téma, hogy hat percen keresztül menjen, tömöríteni kellett volna. A Sósav című tétel során egy másik számot kezdtem el magamban énekelni, még az angol szöveg is eszembe jutott, aztán beugrott: mintha Peter Gabriel Digging In The Dirt című dalának verzéje és bridge része lenne itt átemelve és rockosítva (egyébként nagyon jól fut ki a kompozíciós csúcspontig a nóta).

A lemez kakukktojása az angol nyelvű, kellemes, ártalmatlan popszám, a leginkább liftzeneként aposztrofálható Fall And Rise, mely nagyon kilóg a korong egész esztétikájából. Az anyag ráadásul tényleg elég rövid, jobb lett volna tíz magyar nyelvű, egységes (blues-rock) atmoszférájú nóta ide.

Végezetül térjünk vissza Marcus Aureliushoz: olyan, hogy a dolog önmagában, nem létezik. Hiányzik itt ugyanis az emberi szempont, megközelítés, magyarán a viszonyulás. A római császár még semmit sem tudhatott a kvantummechanikáról, azaz hogy a megfigyelő befolyásolja és az ő részvételével válik valami azzá, ami. A fény és az anyag hullám-részecske kettőssége miatt minden dolog az általa felvehető opciókat egyszerre tartalmazza (szuperpozíció), mely közül a megfigyelés ténye választja ki az aktuálissá válót (a hullámfüggvény összeomlása). Nos, a Loyal Apples' Club a bevezetőben leírt okok miatt egyszerre lehet egy szimpatikus, minőségi feltörekvő rockbanda, illetve elátkozott, élből elutasítandó projekt. Fogalmam sincs, hogy hányan vannak ma, akik Marcus Aurelius mintájára lennének képesek viszonyulni bármihez is Magyarországon: gyanítom, egyre kevesebben. Inkább mindenki összeomlasztja a maga hullámfüggvényét. 

7/10

loyal_apples_club.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3616086888

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása