Robert Scott Weinrich, azaz Wino, a The Obsessed alapító frontembere, valamint a Shrinebuilder, Spirit Caravan, Probot ex-énekese olyan szervesen illeszkedett be a Saint Vitus tagságába 2009-ben, hogy a banda kevésbé felkészült rajongói vagy a koncertközönség zöldfülűbb újoncai megesküdtek volna rá, hogy a kezdetektől fogva jelen volt a csapatban. Hiszen csak rá kell nézni: agyontetovált, sötét pillantású, ízig-vérig oldschool fazon, aki kénkövet lehel, és három kecskebékát fogyaszt ebédre kakasherével. Feltehetően fordított keresztek díszítik az alfelét, és talán a lelkét is, ettől olyan elvetemült. A valóság - mint már annyiszor - kicsit másképp fest…
Wino alapvetően romantikus alkat, még ha ezt egyes hölgyrajongói talán meg is kérdőjelezik, a szólólemezein rendre leleplezi magát. Ezek ugyanis zömmel akusztikus gitáros balladákat tartalmaznak, rendkívül finom, letisztult előadásban. Ilyen volt már a 2010-es "Adrift" is, majd sorra az összes, azóta megjelent kis- és nagylemez. Általában Conny Ochs társaságában alkot, róla annyit kell tudni, hogy német születésű, amerikai zenész, aki a dark country műfajában mozog.
Jellemzően a Wino-féle szerzői dalok a végletekig lecsupaszított, a létező legminimálisabb hangszerelésben fogant próbálkozások: egy, esetleg két gitár hangjait halljuk, a dob és a basszus, valamint a zongora, hegedű, vagy más nyalánkságok alkalmazása ezeknél a zenészeknél már túlzott cicomának számít. Sötét, borongós, nem igazán tábortűz mellé illő nóták ezek, a hallgatóság egy-egy kevésbé edzett tagja alighanem összehúzná szemöldökét az elhangzásuk után.
Wino és Ochs is bevallottan Townes Van Zandt rajongói, aki pedig Bob Dylan egyik fő példaképe és zenei hatása volt, így érthető, ha a "Forever Gone" egyes felvételei őt idézik. Elsősorban a fekete kabátos ember, azaz a Man In The Long Black Coat árnyalakja körvonalazódik szinte mindegyik tételben. Megspékelve némi halvány grunge-árnyalattal, de ezt talán csak a sötétség hozta ki belőlem, konkrét bandákra nem érzek utalást.
A nyitószám, a Forever Gone véleményem szerint a kiadvány legjobb darabja, komor dallamokon nyugvó, borongós, befelé fordult nóta, melyet csak az utána következő Taken old fel valamelyest. Mondanom sem kell, ez sem egy Shoop-Shoop Song kategória, ilyesmit nem errefelé kell keresni. A harmadik daltól kezdve kezd el derengeni a hallgatóban, hogy slágerlistákat nem fognak ostromolni ezek az egyébként szép, őszinte, egyszerű dalok. Hiszen emberünk még csak a refrénekre sem ügyel, még a vokál harmóniákhoz sem használ háttérerősítést, valóban annyira prózaira veszi a hangzást, amennyire csak lehet.
Mindezekből egyenes ágon következik, hogy ez a lemez nem hat elsőre. Több meghallgatás, több idő kell a dalok megemésztéséhez, majd megkedveléséhez. A No Wrong kicsit kilóg a sorból, itt már elektromos gitár is hallható, meg is dörren kicsit a hangzóanyag, azonban ez a felhevült durvulás nem tart sokáig, a Dark Ravine megint szólók nélkül szórakoztatja a hallgatóságot, igaz, ebben már rendes zenekari kíséret is hallható. Van valamennyi karcolata a dalnak, de mondanom sem kell talán, a Saint Vitustól oly messze van, hogy ha akkorát köpnék, első díjat nyernék a meggymagkilövő-világbajnokságon (viszont az R.E.M.-re határozottan hasonlít).
A másik jobban sikerült, valamelyest kiemelkedő dal a Dead Yesterday, ebben egy füstös-gomolygós novemberi reggelen mereng el emberünk az elmúláson. Azért mondom, hogy valamelyest kiemelkedő, mert igazából ezek a számok elég masszívan együtt vannak, hasonló életérzéseket tolmácsolnak, és a változatosság nem az erősségük. Wino hangjával kapcsolatban a Saint Vitus-rajongók már elfogultak, szerintem ez egy karakteres, erős, különösebb magasságokra nem képes, hajlításokat, és más technikai trükköket nélkülöző hang, melyen határozottan jól lehet tolmácsolni ezeket a szerzeményeket.
Összesen tizenegy sajátos ízű, kissé visszafogott, puritán nóta található az albumon, egyik sem a bulizós, csajozós, napsütéses oldalát mutatja be a világnak, de ez furcsa is lenne ettől az arctól. Ellenben egy filozofikus, kétkedős, tépelődős, nagyon komoly lelki életet élő egyéniséget ismerhetünk meg, aki fütyülve az akusztikus slágerek összes szabályára (fülbemászó legyen, vokálgazdag legyen, könnyen megjegyezhető refrénnel bírjon) alkotta meg a maga saját kis zenei világát, és ez minimum tiszteletre méltó.
Ez az a tisztelet, mely miatt nem megyek bele mélyebben az album borítójának elemzésébe, pedig ezzel akartam kezdeni. Ugyanis percekig tartó fejtörés után sem tudtam megfejteni, vajon mit szeret jobban a jó öreg Wino: a bocit, a cicit, vagy a gitárzenét? Feltehetően mindhármat, és még vannak itt más különös elemek is itt, de tényleg ne menjünk el ebbe az irányba. Esetleg amatőr (vagy főállású) pszichológusok kiválóan tudják alkalmazni a páciens lelki életének feltárásakor, a nagy kérdést nekik szögezve, hogy akkor most mit látnak ezen a képen? Akármit is, a zene nem rossz, ezt legalább fix pontként elkönyvelhetjük.
7/10
