Szeretek underground, kevésbé ismert bandák lemezeiről is írni, de megmondom őszintén, hogy amikor egy nagyobb név kerül elém, akkor sokkal izgalmasabbá válik számomra a dolog. Most éppen egy régi kedvenc bandám kerül terítékre.
A Birmingham városából 1989-ben elstartoló veterán death metal formáció, a Benediction nyolcadik nagylemeze "Scripture" címmel jelent meg a Nuclear Blast kiadó gondozásában 2020. október 16-án. Az album érdekessége, hogy a csapattól 1998-ban megvált énekes, Dave Ingram visszatért a zenekarba és az új korongon már ismét ő hallható. Szeretem azt a fajta karakteres, középmély tónusú halálhörgést, melyet képvisel. Örülök, hogy újra itt van a fedélzeten.
A Benediction egy jól bejáratott név a szakmában, ebből kifolyólag a velük szembeni elvárások is magasak általában. Nyilván ezért ők dolgoztak meg, mert aki egyszer magasra teszi a lécet… Sok lemezük tetszik, mindegyik más ok miatt. A "Grind Bastard" például azért, mert olyan istenkirály riffkollekció hallható rajta, mintha egyenesen a Wartell/Franklin páros (Trouble) írta és játszotta volna őket. De összességében az ezen szereplő dalok minősége messze elmarad mondjuk az 1992-es "The Grand Leveller" albumétól. Az sokkal összetettebb, minőségibb produktum. De a "Grind" gitáriffjei bivaly erősek.
A "Scripture" is inkább a "Grind Bastard"-re hajaz: az egyszerűbb, konkrétabb dolgokra van kiélezve az egész album. Nem minden darab sorakoztat fel vadállat témákat, sőt, vannak átlagos szerzemények is a tarsolyban, de valamiért mégsem érzem szegényesnek az összképet. Nem egy korszakalkotó lemez, de megéri a pénzét. Én mindenesetre meg vagyok vele elégedve. Sok minden persze nem maradt meg bennem az első két hallgatás után, de amíg szólt, addig kimondottan élvezetesnek találtam.
A nyitó Iterations Of I nagyjából előrevetíti, hogy mire is számíthatunk a későbbiekben. Nincs itt kérem semmi látnivaló! - így tudnám jellemezni az anyagot, ugyanis egy korrekt death metal lemezről van szó, se nem több, se nem kevesebb. A Scriptures In Scarlet is hozza a simán élvezhető szintet, igaz, ez is valami olyasmi, mint az előző: tetszik, de nem sok mindent tudnék felidézni belőle a későbbiekben. És ilyen a The Crooked Man is. A Stormcrow zakatolós riffje viszont már sokkal emlékezetesebb.
A Progenitors Of A New Paradigm ismét egy nagyon jó gitártémával operál. A Rabid Carnality egy gyors dara, az In Our Hands, The Scars pedig ismét a király riffekkel hódít. A Tear Off These Wings szintén. A továbbiakban is marad ez a színvonal: átlagos, jó és néha kimondottan jó témák váltogatják egymást. A korong hangzása sem hagy kívánnivalót maga után.
Soha rosszabb death metal albumot! Én pontosan azt kaptam tőle, amit vártam; a Benediction továbbra is tekintélyes név maradt számomra. Ezzel az anyaggal egyáltalán nem kell szégyenkeznie a bandának. Ha nem is vonzanak be újabb rajongókat, a régieket sem hinném, hogy elveszítik.
8,5/10
