Nagyon bízom benne, hogy a Rozsdagyár olvasóinak nem kell bemutatni az 1982-ben Kaliforniában megalakult amerikai heavy metal csapatot: sajnos a fájó igazság az, hogy az Armored Saint jobban ismert tagjainak más legendás bandákban eltöltött éveiről, mint saját jogán. Ahogy már előző soralbumuk kritikájában írtuk ITT, a rockipar nem igazságosságáról híres, mint ahogy maga az élet sem: van, akinek összejön az elismertség, akár teljesen érdemtelenül, míg másoknak ez elérhetetlen vágyálom marad csak, szolgálna rá bármennyire is.
Az Armored Saint márpedig ilyen: tulajdonképpen hibátlan diszkográfia, szimpatikus tagok, kitartás, közel negyvenéves pályafutás (egy hétéves időszakot nem számítva, melynek során John Bush frontember az Anthrax énekese lett), remek, dallamos, igazi amerikai ízű heavy metal, egyszóval minden egyben van itt, mely a nyolcvanas-kilencvenes években gyakorlatilag garantálta a fősodorbeli sikert. Akkoriban az ilyen zenét játszó bandák szó szerint kirobbanthatatlanok voltak a rádiós lejátszási listákról és a lemezeladási listák csúcsairól, de esetükben mégsem ez történt.
De hagyjuk is a múltat és az okok keresését: 1990 óta változatlan az együttes felállása, négy alapítótag is itt játszik 1982 óta folyamatosan, 1999 óta ismét együtt nyomják az ipart, noha a Metal Blade gondozásában október 23-án megjelent "Punching The Sky" az újjáalakulásukat követően mindösszesen csak a negyedik soralbumuk, azaz hobbizenekar ez már a javából.
A tagok lassan a hatvan felé közelednek és egészen biztosan nem ebből élnek, azaz akkor és azt adnak ki Armored Saint név alatt, amit ők maguk szeretnének. Minden bizonnyal semmiféle kompromisszumra nem kényszerülnek immár, azaz igazi örömzene ez, elvárások nélkül.
Az öt évvel ezelőtti "Win Hands Down" remekül sikerült és a "Punching The Sky" tulajdonképpen ugyanazt a csapásirányt folytatja, melyet elődje 2015-ben kijelölt. Tizenegy tételes, ötvenhárom perces koronggal álltak elő most az amerikaiak, azaz a dalok mindegyike öt perc körüli játékhosszal rendelkezik, így bőven van hely és tér a témák kifejtésére: korántsem egynyári rádióslágerek sorakoznak itt.
Ahogy hallgattam a lemezt, az jutott eszembe, hogy ha az ismert körülmények és események nem játszottak volna közbe, akkor körülbelül ma így szólhatna egy eredeti tagságával felálló Queensryche. Habár más zenei színtérről származnak, mégis sok hasonlóság van a dalaikban: előszeretettel él mindkét banda az ikergitáros melódiákkal, karizmatikus énekessel rendelkeznek (rendelkeztek), illetve egyformán a dalokban hisznek, azaz dalközpontú a megközelítésük. Ugyan a Queensryche a progresszív metal címke alá sorolódik leggyakrabban, a mai Armored Saint is simán felvállalhatja ezt a műfaji megjelölést, habár náluk a '90-es évek grunge világa is visszaköszön, főleg az újjáalakulásukat követő időszakban.
Az Armored Saint nagyon jellegzetes hangzással rendelkezik, melyet elsősorban John Bush hangja dominál. A csapat zenéje ma valahol félúton van a '80-as évek klasszikus heavy metalja és a '90-es évek alternatív rockja között, melyben a grunge, a stoner vagy éppen a groove metal is tiszteletét teszi. Már a nyitó Standing On The Shoulders Of Giants tökéletesen bemutatja, hogy mire is számíthatunk: okos, intelligens, érzelmekkel és kiváló dallamokkal teli rockzene ez, melyben rendesen megdörrennek a gitárok is.
Érdekes módon számomra a korong legemlékezetesebb pillanatait az Unfair című kvázi-ballada szállította: itt éreztem azt a mindent elsöprő lendületet és emocionális töltetet, melyet valahogy most a legtöbb nótából hiányoltam. Nagyon jó hallgatni a lemezt, csak éppen sokadik végigpörgetés után sem tudtam kiemelni egy azonnal tapadó, mindent vivő nótát. Ennek okát sok gondolkodás után az ének- (legfőképpen pedig a refrén)témákban találtam meg. Mintha nem igazán lennének kidolgozva, emlékezetessé téve ezek a melódiák: mintha most a gitárokra hárult volna ennek feladata.
Természetesen egy ilyen veterán bandától már elvárható a megkérdőjelezhetetlen minőség: ez ugyanúgy igaz a hangzásra, a hangszeres játékra, mint John Bush énekére is. Csak éppen mintha most az előző koronghoz képest kevésbé fogós dalok kerültek volna le a gyártósorról. Szó sincs persze arról, hogy ne lenne kiváló album a "Punching The Sky" (végül is az Armored Saintról beszélünk), de valahogy most nem érzem olyan kiemelkedőnek a produkciójukat, mint a "Win Hands Down" esetében.
8,5/10
