A ma is aktív könnyűzenei stílusok közül minden bizonnyal a metal ápolja a legközelebbi rokonságot a klasszikus zenével. Nem is kell belemennünk zeneelméleti alapokba, hogy hasonlóságot keressünk a szimfonikus zene és a metal struktúrájában, és rocktörténeti könyveket sem kell bújnunk, hogy bizonyítsuk a rokonságot a két zenei irányzat között. Az együttesek ugyanis legtöbbször nemes egyszerűséggel a hónuk alá csapnak egy szimfonikus zenekart, és szimfonikus metalnak keresztelik magukat.
A műfaj évtizedek óta jelen van, és mindenki, aki hallott már torzított gitárt, meg tudna nevezni legalább egy ilyen formációt: Nightwish, Epica, Delain; de hogy ne ragadjunk le a fekete ruhás, lobogó hajú szopránoknál, felhozhatnánk akár a lényegesen keményebb témákkal operáló Dimmu Borgirt is. Ami közös azonban ezekben az együttesekben - a vonósokon, ütősökön és fúvósokon kívül - az az, hogy nagy százalékuk Európa északi-északnyugati országaiból származik. Ezt a fura íratlan szabályt erősíti a norvég Hogstul is és nem mint kivétel.
A Hogstul 2019-ben alakult és első albumukat, az „Ominous Fragmenta Tuptdalr”-t már 2021 februárjában ki is adták. Illetve ki is adta, ugyanis a név mögött egyetlen ember rejlik, Kjetil Ytterhus személyében. Nem kis falat egy ilyen nagyívű lemez egy embernek, de Kjetil dicséretre méltóan birkózott meg a feladattal.
A klasszikus black metal együttesekkel már Dunát lehetne rekeszteni - lépten-nyomon morcos mosómedvék károgják arcunkba sötétebbnél sötétebb szövegeiket, minden második városszéli erdő fái alatt videoklipet forgató fekete ruhás fiatalok futkosnak szigorú arccal és obis bambuszfáklyával, egyszóval nehéz a stílusban újat alkotni. Ebből a túltermelésből aztán elkezdtek jobbnál jobb fúziós black metal projektek sarjadni: ortodox egyházi zene, hip-hop, jazz; a feketefém gyakorlatilag bármivel ötvözhető, így senkit sem lepett meg, amikor az ötvözők közé egyszer csak bekerült a szimfonikus jelző is.
Láttunk már karón - vagy esetünkben vonón - varjút, tehát amikor elindítottam a Hogstul debütáló albumát, nem számítottam arra, hogy hatására az állam az emberi anatómia törvényeit áthágó mértékben leesne. Károgás meg vonósok; ezer ilyet hallottunk már, nem? Nem.
Az már az első taktus után egyértelművé vált, hogy az „Ominous Fragmenta Tuptdalr” más kínál, mint szimfonikus black kollégái. Az első, ami feltűnt, az az volt, hogy a zenekari betétet nem egyfajta ambient elemként, fűszerként vagy mankóként használja az album: a szimfonikus témák ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, aktív részei a hangzásnak. Hiába a vérbeli blackes károgás és a rosszul hangosítva kattogó dobok, az instrumentális zene méltósággal hömpölyög végig az albumon, nem holmi mellékszereplőként vesz részt a projektben.
Rövid utánaolvasással rájöttem, hogy első megérzésem nem csalt, a Hogstul bemutatkozó albumában tényleg több van, mint amire az ember elsőre számítana. Ugyanis nem arról van szó, hogy a kegyetlen, rideg norvég black metalt szerették volna némi hegedüléssel felpimpelni, de nem ám! Kjetil ugyanis először egy komplett zenekari művet komponált évek alatt összegyűjtött anyagaiból, tapasztalataiból és emlékeiből. Aztán, bár úgy vélte, elmondta, amit el szeretett volna, mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik. Ekkor döntött úgy, hogy lesz ami lesz, alápróbál a zenekari darabnak egy jóféle black metal dobtémát, és bumm, így lett az „Ominous Fragmenta Tuptdalr”. Szó szót követett, gyorsan megírásra került a basszusgitár- és a gitártéma is, majd következett a hab a tortán: a vokál. Bár Kjetilnek semmilyen ilyen irányú tapasztalata nem volt, ez nem jelentett akadályt: a black metal sosem az aranytorkú pacsirták klubja volt.
A kész projekt magával ragadó. Már az alapkonstrukcióról lerí, hogy több köze van a klasszikus zenéhez, mint az extrém metalhoz: negyvenöt perces játékidejével és mindössze három számával könnyebben vizionálja az ember ezt a művet egy kísértetiesen megvilágított zenekari árokba, mintsem egy underground rockklub színpadára. Monumentális hangzása teljesen magával ragadó, a monoton károgás és a kerregő duplázó tökéletesen harmonizál a hátborzongató, de kifinomult szimfonikus témákkal. A régi orosz rajzfilmek főgonoszaira emlékeztet, melyeket gyerekkoromban néztem: lenyűgöző ábrázolás, gyönyörű összkép, de mégis kísérti az álmaimat.
Nehéz is az én portfóliómmal erről a bandáról érdemben értekezni, hiszen több köze van a klasszikus zenéhez, mint az extrém metalhoz; tinédzserkori szolfézsóráim óta nem voltam ilyen közel a szimfonikus zenéhez, mint az „Ominous Fragmenta Tuptdalr” végighallgatásakor. Viszont célközönsége továbbra sem a színházbüfében két felvonás közt sós mogyorót és szénsavmentes Theodorát fogyasztó műértők: a lemez teljes mértékben a fekete-szegecses metalos szíveket célozza, esetemben vitathatatlan sikerrel.
9/10
