Nyolcadik soralbumához érkezett a holland szimfonikus metal csapat, az Epica: az "Ωmega" című korongjuk február 26-án jelent meg a Nuclear Blast kiadó gondozásában. A lemez már tavaly szeptember elejére elkészült, azonban a koronavírus-járvány miatt később került kiadásra: maga az anyag tulajdonképpen konceptalbum és az Omega-pont nevű teológiai-kozmológiai elméletet dolgozza fel.

A 2002-ben megalakult németalföldi zenekar az elmúlt évtizedben szépen csendben felkúszott a szimfo-metal bandák topligájába: két-háromévente jelentkeznek egységes színvonalú albumaikkal, botrányok és bukkanók nélkül haladnak előre. Simone Simons énekesnő, Mark Jansen gitáros - énekes és Coen Janssen billentyűs triumvirátusa körül ugyan többször cserélődtek a zenésztársak, de ez egy húszéves pályát maga mögött tudó együttes kapcsán tulajdonképpen természetesnek is mondható.

Az Epica - nevéhez méltó módon - a szimfonikus metal legkomplexebb, legsűrűbb hangszerelésű és a stílus lényegét leginkább megragadó vonalát viszi: érzésem szerint ők a Nightwish által elindított színtér talán legtehetségesebb csapata és tulajdonképpen már a finn stílusalapítóknál is őszintébben és hitelesebben játsszák ezt a muzsikát.

A hollandok ugyanis komolyan veszik a definícióban szereplő metal szót: lemezeiken mindig is hangsúlyos szerep jutott a death metal eszközeinek (Mark Jansen hörgése, riffjei), illetve sosem távolodtak el annyira kezdeti hangzásuktól, mint a Nightwish.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az Epica ne élt volna számtalan egyéb társszcéna megoldásával: a közel-keleti (főleg arab) népzenei hatások, a progresszív metal összetettsége, no meg természetesen a szimfonikus hangszerelés és a kórusok alkalmazása mára már védjegyükké vált. Igazán nem akarom erőltetni a Nightwish-párhuzamot, de abban is hasonlítanak a finnekhez, hogy dalszövegeik előszeretettel mesélnek különböző filozófiai, pszichológiai, illetve tudományos koncepciókról és ennek legújabb példája az "Ωmega" is. 

A friss korong valóban epikus: bő hetven percben az intróval együtt tizenkét tétel, melyek közül az egyik majd' negyedórás játékidejű, ráadásul a Prágai Filharmonikusok, illetve egy gyermekkórus is szerepel az anyagon, melyen a hollandok mintha a megjelenések közötti eddigi leghosszabb, ötéves szünetüket akarták volna bepótolni. Apait-anyait beleadtak és kétséget kizáróan eddigi pályájuk legepikusabb, legcsilivilibb és legmonumentálisabb lemezével álltak elő.

Az Omega-pont elméletet Pierre Teilhard de Chardin francia jezsuita pap dolgozta ki: eszerint a földi evolúció nem ér véget az ember megjelenésével, hanem minden élő organizmus a fejlődés során összeolvad és egy tudatfolyamot hoz létre, az Omega-pontot, mely egy fejlett intelligenciával rendelkező metafizikai lénnyé válik. Hasonlóképpen ez a folyamat az egész univerzumban is lejátszódik év-százmilliárdok során és a legvégén az egész világegyetem egyetlen ponttá zsugorodik össze. Teilhard elképzelése alapján ez a végpont maga a logosz, a teremtő erő, azaz Jézus Krisztus.

A francia szerzetes a kozmológiát és a kereszténységet próbálta összhangba hozni, elméletében azonban nem a fizikai erők mozgatják a végső pontba történő egyesülést, hanem a tudatosság, az intelligencia folyamatos növekedése és végül önállósulása. Teilhard 1955-ben elhunyt, így szerencséjére nem volt alkalma a XXI. század első harmadában az emberiség általános szellemi és kulturális színvonalának változását megfigyelni, de gyanítom, hogy a két-három másodperces, szelfiző macskákat, illetve erős paprika kihívásokat teljesítő agyhalottakat bemutató videók láttán erősen elgondolkodna elmélete helyessége felől.

Nos, ehhez a grandiózus, ámde tudományosan (finoman szólva is) megkérdőjelezhető elmélethez tökéletesen passzol a hollandok produkciója. Itt valóban csutkára van tekerve az epikusság: olyannyira, hogy érzésem szerint ha a felhasznált sablonok mennyiségét egy paraszthajszálnyival megnövelnénk, akkor önmaga paródiájává omlana össze az egész miskulancia. 

Minden, de tényleg minden van itt: kelta folk tilinkóval, könnyfakasztó zongora- és hegedűfutamok, a már említett arabos melódiák, gyermekkar, a durva riffelés és hörgés, illetve az angyalian ártatlan női ének kettőssége, gregorián egyházi kórus, egyszóval irdatlan műfaji keveredés és már-már a giccs határát súroló pátosz.

Két óriási pozitívuma azért mindenképpen van az Epica lemezének: egyrészt a manapság olyannyira divatos és lassan trenddé váló elektronikus popzenei hatásoknak itt semmi nyoma, másrészt a hollandok végig dalokban gondolkodtak és legyen bármilyen hosszú egy-egy szerzeményük, azok nem válnak irreleváns filmzenei betétekké, ellentétben például a nagy előd és példakép, a Nightwish legutóbbi anyagaival. 

Az Epica ezzel az albumával megítélésem szerint eljutott a szimfonikus metal saját Omega-pontjához: a szcéna körülbelül ezt tudja, ez a maximum, ennél több már valóban nettó parasztvakítás lenne. Hangzásilag ezt egész egyszerűen nem lehet meghaladni: tényleg szájtátva figyelhetjük azt az iszonyatos mennyiségű és minőségű munkát és erőfeszítést, melyet a holland együttes a lemezbe beletett. A színtér rajongói szerintem sokkal nagyobb élvezettel hallgathatják ezt a korongot, mint a finn stílusalapítók előző albumát: arról pedig, hogy magába a szimfonikus metalba már megszületése óta bele van kódolva a giccs, nem a csapat tehet.

7/10