Ugyanazon a napon kerül elemzésre két furcsa állatról elnevezett zenekar lemeze, talán nem véletlenül esik ez éppen április elsejére, annak ellenére, hogy nem puszta agyszülemény ezeknek a csapatoknak és lemezeiknek a létezése. Jellemzően a ragadozók vannak túlsúlyban a rockvilágban, farkasokról, oroszlánokról és más vérszomjas állatokról már hallottunk (White Lion, King Cobra, Mastodon, stb.) és néha-néha felbukkan egy-egy kérődző is, mint a Camel, vagy a Henry Cow, de lófajtáról most hallok először.
Közülük a musztáng lenne az, mely nagyon adná magát, ehhez képest a francia Nantes városában működő rockerek megcélozták ezt a szép foltos indián lovat, amelyiken Nagy Medve főnök is belovagolt a halhatatlanságba a Nagy Medve fiai című NDK filmben. Tévedés kizárva, ugyanarról az állatról beszélünk, melyet a Harisnyás Pippi is felemelt anno… persze akárhogy is nézem, a ló az ló, mindegy, milyen foltok vannak a hátsóján.
Azt már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem kevesebb, mint négy kortárs formáció használja az Appaloosa nevet, talán ezért lettek a franciák az Appalooza. Nem kellene a neveken szőrözni, tudom, mindenesetre túl sok fantáziát ebben az Appalooza elnevezésben én nem látok, bármennyire is szépek ezek a lovak.
A fő gondom egyébként nem a névvel, az arculattal, vagy a megszólalással van, mert igazából nagyon jók a zenészek, és számomra kifejezetten élvezetes muzsikát játszanak, csak hát… Az a helyzet, hogy a fiúk nagyon szeretik az Alice In Chains nótáit. Ez még nem lenne akkora baj, hiszen én is nagyon szeretem ezeket, mégis úgy érzem, ők túlzásba viszik. Már-már meglovagolják a régi grunge-témákat. Túlságosan is beleestek ebbe a világba, ha szabad ilyet mondani. Ha egy felvételre azt mondom, a mikrofonnál egy az egyben Layne Staley van, az még elmegy, de ha szeretnék találni egy olyat is a lemezen, ami nem mutat Pearl Jam/AIC hasonlóságot, akkor mehet a sűrű fejvakarás… hol is lenne az?
Attól tartok nincs ilyen a kiadványon. Oké. Számos zenekar az AC/DC-ből táplálkozik, van, aki a Metallica nyomvonalán halad, ettől még lehet értékes a zenéje, és be kell látni, hogy az Appalooza is egészen jó, még ha nem is egészen eredeti. Zenélni iszonyatosan megtanultak. A szerzemények sem ötlettelenek, sőt! Meglepően sokrétűek.
Az első szám tényleg olyan, mint a vihar, címe ezért lett Storm. Majd kirobban belőlük az erő, szinte hörgésig fajul a frontember hangja, aztán jönnek a szárnyaló témák, az akusztikus gitáros bevezetők, a valóban fület gyönyörködtető gitárriffek, vagy éppen az a capella énekszólamok.
Az összbenyomásom mégis az, hogy milyen kár ezért a sok tehetségért, miért nem lehetett csak egy kicsit elszakadni a grunge hőskorától, legalább azokban a bizonyos énektémákban, és akkor most határtalanul lelkesednék.
Így inkább csak azt mondom, tetszik az Azazael ritmikai alapja, a Distress energikus lendülete vagy a Nazareth üdítő kavargása. Tetszik, tetszik, mégsem hoz lázba. Nagyon szimpatikus arcok, azt látom a videókban, hogy lazán és jókedvűen tolják a zenét, odafigyelve minden kis részletre – kivéve ezt az egyet, amit említettem, és ezen nem olyan könnyű továbblépni.
Mit is lehetne mondani zárszóként egy ilyen lemezanyagra? Nem unalmas egyáltalán (talán a végére hagyott ballada nyúlt túl hosszúra) és ha tényszerűek akarunk lenni, ez a legfontosabb fokmérő. Mivel csak a második megjelenésük, és mondhatni, hogy még keresi kicsit a csapat a saját egyéniségét, a saját hangját, mely csakis és kizárólag Appalooza, ezért nem vonnék le túl sok pontot tőlük: azt hiszem van ez is olyan értékes a maga műfajában, mint a Skunkdog a saját vadászterületén.
8/10
