Semmilyen természetfelettiben nem hiszek, de nem lehet véletlen, hogy egyazon időben két egészen különös, a rockvilágban ritkán említésre kerülő állatról elnevezett zenekar lemezébe is belefutottam. Az egyik közülük a Cincinnati városából származó Borzkutya, azaz Skunkdog díszes társasága. Hogy mit csinálnak a torkos borzok, ezt mindenki tudja, de hogy a züllött borzkutyák mire képesek, ez csak a nagylemez meghallgatása után derült ki számomra… Bár ami azt illeti, ez a borító így önmagában már előre sejtette, hogy ez nem lesz más, mint egy mocskosul laza és botrányosan szemtelen rock’n roll muzsika, és ami azt illeti, ez be is jött!
Ha rövidre akarom zárni a történetet, akkor azt kérdezem a tisztelt olvasótól, hogy mi van a Motörhead és a ZZ Top között? A választ könnyű kitalálni, természetesen a Skunkdog. Már az első pillanattól hátborzongatóan szépen húznak a gitárdallamok és megdördül minden, ami csak dördülhet egy ilyen lemezen, s bár a kezdő nóta, a C’nF még nem győzött meg igazán, (egy kicsit eszetlen, kicsit sematikus a téma), azonban a másodikként elővezetett White Trash Princess már telitalálat. Innentől kezdve széles mosollyal hallgattam az anyagot, és teljesen biztos vagyok benne, hogy fog még szólni nálam a napokban.
Többször volt alkalmam már rock’n roll lemezekről írni, és általában elmondom, hogy nehéz, szinte lehetetlen újat hozni ebbe a műfajba, nem is kell igazán, mert akik szeretik, pont attól ragaszkodnak hozzá, hogy olyan bájosan régimódi a stílus, és ez a megállapítás a szóban forgó csapatra is igaz. Semmi extrát nem találtak ki, pont attól érdekesek, hogy nem tördelik a ritmusokat, nem torzítják agyon a gitárt, nem mennek bele szélsőséges dolgokba, hanem őszintén és egyszerűen túrnak, mint a malacok. Vagy a borzkutyák…
Akárhogy füleltem, nem találtam unalmas, poros, elcsépelt, továbbugrásra késztető darabot. Igaz, hogy a negyven percet sem éri el a teljes játékidő, ebben a tizenegy felvételben bőven van annyi érték, amiért érdemes rászánni azt a bő félórát, melyet magába foglal. Két jellemzőt emelnék ki azon kívül, hogy átlag feletti dalszerzők a srácok: tanítani való, lendületes gitárszólók, és abszolút cukormentes, slágerlistákat elkerülő felfogás. E kettő kombinációja máris erősen megemeli a kiadvány színvonalát. Ez még akkor is igaz, ha biztos vagyok benne, hőseink kicsiben utaznak, nincsenek nagyra törő terveik, sem fülbemászó refrénjeik, az egész cirkuszt láthatóan egy jópofa viccnek tekintik és ez át is jön.
Az olyan számcímek, mint a F… This Day, vagy a Kentucky Shitkicker elég sokat elmondanak ezekről a témákról, nem adnak sem többet, sem kevesebbet, mint amit egy ilyen szellemiségben fogant hangzóanyag adhat. Költői sorokat nem feltétlenül tőlük kell várnunk, inkább jellemző ezekre a nótákra, hogy olyan kellemes tökönrúgás érzetet keltenek, hogy az egyik daluk szövegéből idézzek. S ha valaki szerint nincs ilyen, hát nem is tudom… talán attól függ, ki adja, és hogyan.
Na, az a lényeg, hogy ők csípnek, rúgnak, harapnak, és minden kétséget kizáróan élvezik a műfaj adta lehetőségeket. Ha valamibe bele akarok kötni (igazából nem akarok, de hallom), az nem más, mint az énekhang. Elsőre teljesen oké, több szám után már szürke a tónusa. Amikor egy háttérénekesnő is besegít a fiúknak, érezhetően ugrik egy nagyot a hangzás színvonala. Érdemes lenne őt többet foglalkoztatni, mert szépen színezi az összhatást.
Azt a legvégére szántam, de a videó megtekintése után úgyis mindenki észrevette, hogy nem tizenéves sihederek gyakorolják esetünkben a népművelést. A Borzkutya tagsága mögött komoly zenei múlt húzódhat meg, bár pontos információim erről nincsenek, még csak a zenészek kilétét sem tudtam kideríteni, nevezzük őket mondjuk névtelen hősöknek. Abban teljesen biztos vagyok, hogyha Lemmy, Bon Scott vagy Billy Gibbons előmászna a sírból mondjuk egy rövid séta erejéig, és közben meghallaná ezt a lemezt, elégedetten mutatna egy felfelé emelt hüvelykujjat… Ja, hogy Billy Gibbons még nem halt meg? Ahogy ismerem ezt a fószert, ettől még előmászhat egy sírból…
8/10
