Jót nevettem, mikor kíváncsiságból megnéztem az Encyclopaedia Metallum oldalán az 1995-ben megalakult amerikai doom/stoner/sludge banda, a Bongzilla dalszövegeinek témakör-leírását: marihuána. Na nem mondom, hogy meglepődtem, csak hirtelen elkapott egy egészséges röhögőgörcs.
Örülök neki amúgy, hogy ezt így felvállalják: Keith Richards mondta egyszer azt, hogy a legjobb dalaikat pont a drogok inspirálták. Egyébként meg mindenki úgy cseszi el az életét, ahogy akarja, ha pedig másoknak még örömet is okoznak egyesek az önpusztító életmódjuk hozadékaival, az csak jó.
A Bongzilla tizenhat éve adott ki utoljára nagylemezt, de 2009 és 2015 között nem is voltak aktívak egyébként, szóval nincs ebben semmi meglepő. A "Weedsconsin" című ötödik soralbumuk a Heavy Psych Sounds kiadó gondozásában érkezik 2021. április 20-án. A hattételes korongból három dalt már előzetesen kiszivárogtatott a banda, az album több mint felét. Ebből kifolyólag sok újdonsággal tulajdonképpen nem is szolgál a lemez azoknak, akik ezeket a szerzeményeket már lecsekkolták.
Az anyag bivaly módon szól, a nóták nagyon egyben vannak, egyetlen negatívum szúrja csak a szememet, az énekes erőltetett nyöszörgése. Mert ez minden, csak nem ének. Mintha magamat hallanám, amikor otthon kísérem a kedvenc metalbandáim énekeseit. Jól van, ezen lépjünk tovább, mínusz egy pont. Mennydörgésszerű riffel nyitja a lemezt a Sundae Driver: ezek a sabbathos, sleepes gitártémák nagyon-nagyon jók, szinte hanyatt vágják az embert, akkorát szólnak.
Na de az ének…hagyták volna inkább instrumentálisra az egészet. A zenei alapok majdnem tökéletes elegyébe jól belerondítanak Mike Makela énekpróbálkozásai, de szerencsére a dalok összességében kevés vokált tartalmaznak; meg amúgy is: a gitár-, dob- és basszustémák ellensúlyozzák e hiányosságokat. Mondjuk olyan fene nagy játékosság azért nem jellemzi a dalokat, de nem is monoton módra búgatják a gitárjaikat, azt jóccakát.
Akad itt egy kis space rock is a Space rock című dalban: ennyi erővel lehettek volna akár ilyen számcímek is, hogy stoner, sludge vagy doom. Viccet félretéve: ebben a dalban is jókora Sleep-hatásokat véltem felfedezni az afféle űrutazás (egy haverom nevezte így a szer fogyasztását) során. A tizenöt és fél perces doom/stoner eposz, az Earth Bong/Smoked/Mags Bags kezdése a mindenható Black Sabbath Hand Of Doom című dalát juttatta eszembe, ám ez csak a nóta elején szembetűnő: a későbbiekben egy másik Sabs-dal karaktere is felsejlik benne... ennek például adhatták volna a Sabbath címet.
A monumentális gitárriffel operáló Gummies lehetne akár egy katasztrófafilm betétdala is: simán megjelentek előttem a fantáziám szülte romba dőlő városok, kitörő vulkánok képkockái a gitáros Jeff Shultz bivaly riffelése kapcsán. Hát, ami igaz a Stonesra, az igaz a Bongzillára is: a tudatmódosító szerek jó hatással voltak a dalokra.
Rengeteg stoner banda lemezéről írtam mostanában és megmondom őszintén, hogy egyszer sem ért úgymond csalódás: nemhogy rossz, de még középszerű koronggal sem igazán ütköztem. Persze, mindehhez szükségeltetik egy kis elfogultság is… Egységes anyag, jó hangzás, a borító pedig szép zöld színben pompázik, rajta egy "Fűzillával"- jól fog mutatni majd a vinyl verzió.
9/10
