Már rajongóként volt szerencsém megélni a nyolcvanas évek közepén bekövetkezett extrém metal robbanást, noha csak kiskamaszként. De ennél jobb életkorban nem is csaphatott volna meg a thrash/death tornádó szele: a legvirítóbb színekben pompázó, az '50-es/'60-as évek amerikai sci-fi magazinjainak borítóira hajazó lemezeket tátott szájjal bámuló, a zenét pedig lenyűgözve hallgató tizenkét évesként egész egyszerűen elvarázsolt ez az egész őrület, az akkori Petőfi Rádiónak meg szülővárosom maszek lemezboltjának hála több-kevesebb sikerrel, no meg féléves késésekkel követni is tudtam az aktuális megjelenéseket.
Mindez a norvég Nekromantheon kapcsán jutott az eszembe: harmadik stúdióalbumuk az Indie Recordings gondozásában április 30-án jelent meg "The Visions Of Trismegistos" címmel és be kell valljam, rendkívül szép emlékeket hozott elő az anyag. Természetesen totálisan múltidéző cuccról van szó: a fentebb leírt, '80-as évek közepi éráról, amikor a thrash, death és black metal még nem vált szét, hanem egyfajta sűrű, olvadt kotyvalékként fortyogott és terjedt szét Európában és Amerikában.
Olyannyira nosztalgikus a csapat hozzáállása és a lemez esztétikája, hogy a zenekar célzottan régi, analóg hangrögzítő eszközökkel vette fel az egész korongot, hogy még megszólalásában is a hőskorszakot idézze mindez.
A végeredmény tökéletes lett: olyan az egész, mintha valóban egy eddig ismeretlen horda bemutatkozását hallanánk valahonnan 1985 környékéről. Egyaránt visszaköszön itt a dán Artillery, a német Destruction és Kreator vagy a korai korszakos amerikai Slayer, szóval mindenki képben lehet, aki ismeri és szereti ezt a szcénát.
A 2005-ben megalakult brigád a működésének első felében igencsak gyors tempót diktált: egy EP, két soralbum és három megosztott kiadvány áll a diszkográfiájukban, azonban 2013-ban általam nem ismert okokból leálltak és sokáig teljes csend honolt a zenekar háza táján. Aztán idén hirtelen minden előzetes értesítés és felhajtás nélkül bejelentkeztek az új lemezzel.
A Nekromantheon alapvetően régisulis thrash metalt játszik: azt a fajta száraz, szikár, szélvészgyors tekerést, melyben nincs helye stílusbeli kitérőknek és vigasságnak, van ehelyett kegyetlen aprítás, eszementen kitekert szólók és amolyan proto-death metal, azaz kriptaszagú, disszonáns riffelés és akinek mindezek hallatán nem indul meg a szájában a nyáltermelés, az nagy valószínűséggel átaludta vagy kihagyta a metaltörténelem egyik legdicsőbb fejezetét.
A korong promószövegében az áll, hogy a banda azért jött létre, hogy gyors, gonosz és mocskos thrash metalt játsszon és tekintve a megalakulásuk időpontját (2005), ez dicséretesnek mondható, hiszen akkoriban még messze nem indult be gőzhengerként a nagy thrash-újjáéledés, arra még pár évet kellett várni. Hivatalos célját az együttes tökéletesen megvalósította, mert ez a fajta, minden modern hatástól mentes, totálisan underground és pengeéles thrash metalt körülbelül úgy kerülik a fiatal csapatok, mint a woke informatikus-programozó a bináris kódolást.
Kellően hagyományőrző, csontos megszólalással bír a korong, mely az égadta világon semmilyen modern stúdiós varázslást nem tartalmaz. A zenészek remekül játszanak, a gitárszólókban megvan az a miazmás őrület, melyet annyira szeretek ezekben a kaotikus thrash cuccokban, egyedül talán Sindre Solem basszusgitáros-énekes hangja bizonyul hosszabb távon egysíkúnak, de ez már tényleg ízlés dolga.
A harminchárom perces, nyolctételes album gyorsan lepörög és ebben okosak voltak a norvégok: pontosan olyan hosszú a játékidő, hogy az ebben a stílusban érdekes és befogadható maradjon. A sok dicséret mellett két, egymással összefüggő észrevételem azért lenne. Bármennyire is kellemes hallgatnivaló és szívemhez közel álló ez a tradicionális, retro-ízű cucc, ez mégiscsak nosztalgia és semmi más. Maga a thrash metal is teljesen máshol tart ma, 2021-ben és a recenzió elején hatásként felsorolt bandák nem véletlenül kerültek megemlítésre, maradjunk ennyiben.
A másik dolog az, hogy érzésem szerint a skandinávok túlságosan ragaszkodtak ahhoz a hangzás- és zenei világhoz, mely körülbelül harmincöt évvel ezelőtt élte virágkorát. Bátrabban kellett volna túlnyúlni a szcéna határain, mert bármennyire is ötletesek a riffek és a témák (a Dead Temples például kegyetlen jó), ezekkel a megoldásokkal mások, máskor már éltek.
Szóval nagyon rendben van a "The Visions Of Trismegistos", csak éppen az egyediséget hiányolom a produkcióból. Aki viszont totálisan rá van kattanva a '80-as évek közepi régisulis thrash/death világra, annak ez az album körülbelül a maximum, amit 2021 nyújtani képes.
8/10
