Gyerekesen tudok rajongani a doom metalért, de azért azt el kell ismernem, hogy irtó nehéz ebben a műfajban bármi újat mondani vagy éppen az átlagosnál jobb produktummal előrukkolni.
A Spikerot Records már hónapok óta ezerrel promózza a 2016-ban elstartolt olasz doom metal trió, a Bottomless (Giorgio Trombino - gitár/ének, Sara Bianchin - basszusgitár, David Lucido - dobok) azonos címmel 2021. július 16-án érkező debütalbumát, melynek kapcsán egyértelműen le van írva, hogy a banda a Black Sabbath, a Trouble, a Saint Vitus, a The Obsessed és a Pentagram munkásságából inspirálódik. Szóval nem kell hatalmas meglepetésekre vagy újításokra számítani - gondoltam én…
Egy-két előzetes dalba már volt szerencsém belehallgatni, de akkor és ott csak fél füllel, kevésbé koncentráltan tettem ennek eleget, szóval az igazi meglepetés akkor ért, amikor már a teljes lemezanyag a birtokomba került és maximális figyelmet szentelve merültem el benne.
Az inspirációforrásként megjelölt zenekarok szellemének mindegyike megelevenedik a Bottomless dalaiban, de nem annyira konkrét formában, hogy egyes témákra lazán rávágjam: ezt a Sabbathtól nyúlták, azt pedig a Pentagramtól. Nem, ilyesmiről egyáltalán nincs szó: a talján doomszterek egyszerűen csak a klasszikus doom talaján vertek gyökeret és alkotnak benne kiemelkedő minőségben.
Az album egyrészt nagyon jól szól (még az mp3-as promó sem okozott csalódást), másrészt pedig rohadt jó szerzemények sorjáznak rajta: a doom metalt sokan dögunalmasnak találják (amire egy-két banda sajnos még rá is erősít), erre viszont sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy szürke, fantáziátlan és álmosító lenne.
A nyitó Monastery harmonikus gitártémával melegít, majd az énekes hipnotizáló stílusa és az alatta szép lassan gördülő elemek fűtik tovább a hangulatot. Nem csak a dal elején, hanem egy kicsivel később is felbukkan a már említett harmonikus, vérbeli doomtéma és még egy jófajta gitárszólót is csempésztek a darabba.
A Centuries Asleep szöveges videója jött ki elsőként az anyagról, szóval ez már ismerős lehet egyeseknek. Aki kedveli a Mood utódzenekarait (Wall Of Sleep, Magma Rise), annak valószínűleg széles mosoly ül majd ki az arcára a dal hallatán. Egészen hasonló motívumokból építkezik, mint amilyenekkel hazánk doomszterei is szoktak néha.
A címadó tétel már súlyosabb húrokat, illetve riffeket pendít meg, itt már nem csak a dallam-orientált oldalukat hallhatjuk, hanem kapunk egy kis ízelítőt a tekintélyes nehézfémből is. A Talking Mask ismét másfelől közelít: gyorsabb a tempó, a fifikás gitártémák pedig hasítanak rendesen. De a ritmusszekció sem szarozik ám! Feszesen, fegyelmezetten pakolják oda a pakolnivalót.
Az Ash visszalassul csigaüzemmódba: egy darabig megy a minimál doomolás, majd egy tempó-, illetve témaváltás után dübörög tovább a dal. A tempósabb Losing Shape következik, melynek sodrása egész egyszerűen ellenállhatatlan. Van még további négy lenyűgöző szerzemény, ezek kielemzését most kihagyom. A betűk úgysem adják vissza a lemez példaértékű zsenialitását, maximum csak rávezetik az embert, hogy igenis megéri foglalkozni vele.
A kilenc plusz egy bónusz dalt tartalmazó CD a klasszikus doom metalt kedvelők táborában már most az egyik legféltettebb kincs címére pályázik (pontosabban majd csak a hivatalos megjelenés után). A Bottomless neve pedig már nem csak azért lesz egy lapon említve a Black Sabbathtal vagy a Pentagrammal, mert ők a példaképek, hanem mert az album színvonala is egyenértékű az ősök zsenialitásával.
10/10
