Ugyan nem tartozik éppen a Rozsdagyár fő profiljába a Fear Factory gyökereiből táplálkozó, cybertechno/djent műfajban jeleskedő Mechina zenekar Chicago városából, mégis érdemes egy kis kikacsintással megvizsgálni legutóbbi albumukat, mert van benne valami nem hétköznapi. Mint ahogy az egész Mechina-jelenség túlzás nélkül rendhagyó produkciónak nevezhető. Kár lenne, ha ez a lemez is magyar kritika nélkül maradna, csakúgy, mint a másik nyolc, melyeket a csapat 2004-es megalakulása óta megjelentetett. Mellőzésük és ismeretlenségük fő oka abban rejlik, hogy valamennyi albumuk kiadó nélkül, saját vállalkozásban, vagyis tokkal-vonóval egyéni úton került a nagyközönség elé.
Ez a tény kicsit meglepő, hiszen nem nevezhető divatjamúlt irányzatnak, melyet művelnek, éppen ellenkezőleg, az ízig-vérig modern futuristák csapásirányát követik, valahogy mégsem kerültek ismert kiadóhoz, ami a muzsika színvonala alapján járt volna nekik. Ezzel együtt nem tartoznak a teljesen névtelen senkik közé, hiszen a sci-fi rajongók régóta jegyzik őket. A Mechina páratlan zenei univerzuma a maga nemében valóban fantasztikus, hiszen az egymást követő nagy- és kislemez kiadványok egyetlen összefüggő történetet alkotnak, olyasmit, mint mondjuk a Dűne, vagy a Star Wars, csak éppen teljesen más tartalommal.
Nem vagyok a zenekar régi rajongója, rám a "Siege" lassan beinduló apokaliptikus víziója újdonságként hatott, a bevezető dallamokban pedig egyik kedvenc filmem, a Szárnyas fejvadász motívumait véltem felsejleni, ezért már a King Breeder megfogott. Mondanom sem kell talán, hogy a filmhez készült Vangelis-kísérőzene is úgyszintén óriási kedvenc. Ahogy a "Siege" elindul, az egyben az egyben idézi ezt a legendás filmet, és annak hangulatát. Nem is rövid ez a vízió: kilenc perc múlva indul csak be a durvulás. Addig is Melissa Rosenberg, röviden Mel Rose gyönyörűen csillogó, éteri hangja lebegi át a szintetizátor dallamait.
Mel a 2013-as "Emyprean" óta tagja a bandának, melyben rajta kívül David Holtz és Joe Tiberi működnek közre programozással, szintetizátorral, gitárokkal. Érzésem szerint az ő érkezése sokat lendített az alapból kissé unalmas, tipikus indusztriális/djent csapaton. Belehallgattam néhány régebbi anyagba, ezek alapján azt gondolom, a Mechina valódi története vele kezdődött el. Mert ilyen női ének mégsem megszokott ebben a helyenként tornádó erejű, szaggatott gitáros zenében. Melissa ugyanis minden hörgést, nyújtást vagy tipikus metalos szirénázást messze elkerülve, mint egy suhanó cybertündér, végiglebegi a szerzeményeket.
Olyannyira domináns ez a női ének, hogy a megszokott screamo/clean felosztású vokáltémákban szinte csak tiszta ének van. Dave Holtz, aki kezdetben a zenekar első számú énekese volt, alig észrevehető. Ez jelentős változás a korábbiakhoz képest, amelyekben nagyjából egyenrangú fél volt Melissával: most úgy tűnik, átadta a vezérbotot a hölgynek. Nem állítanám, hogy rossz döntés volt, de mire a Purity Storm viharai elcsillapodnak, és megérkezik a címadó tétel, addigra ez a hang unalmassá válik. Mint ahogy lassan, de fokozatosan az egész lemezanyag elveszti mágikus erejét, kevés benne a változatosság, háttérzeneként élvezhető ugyan, a figyelmet teljesen nem köti le.
Ha már az alkotók egy óra fölé vitték a játékidőt, egy kicsit lehetett volna még pakolni a zenei alapba. Nincsenek például szólók, ami lehet, hogy jót tett volna ennek az egész sci-fi univerzumnak, mint ahogy az egyéb hangszeres betétek is hiányoznak. Vannak ügyes kiállások, hatásszünetek, narratív megoldások, melyektől filmszerűvé válik az összhatás, azonban a hagyományos rockzenéhez szokott füleknek - mint amilyenek az enyémek - túlságosan szintetikus a hangzás.
A lemez vége felé haladva felbukkan egy hegedű, mely kétségkívül szépen szól, de ez hozza az összes meglepetést sajnos a közegbe, amely már nem nyújtja ugyanazt az élményt, mint amit a bevezető. A kezdeti izgalom alábbhagy, amint felerősödnek a techno-alapok, s a Mechina rozsdásabbik fele elszáll egy másik univerzumba. Az agresszív techno, bármennyire is ügyesek a programozók, mégsem lesz soha rockzene, addig, amíg hús-vér emberek nem működnek közre legalább a ritmusszekció kialakításában.
Minden értékét és valamennyi kisebb-nagyobb hibáját átcsorgatva a rostán egyáltalán nem lett rossz ez a lemez. A rendhagyó szellemiségben fogant kiadvány alkalmas arra, hogy fantasy/sci-fi érdeklődésű közönség tagjaiból egy viszonylag kis létszámú, de lelkes követőtábort toborozzon, akik kilépve a mindennapok taposómalmából ebben a különleges zenei birodalomban új otthonra találhatnak.
7/10
