A New York-i death metal színtér vezetői és veteránjai, az 1986-ban megalakult Immolation öt évvel ezelőtt jelentette meg előző, egészen kiválóra sikerült sorlemezét "Atonement" címmel (kritikánk ITT olvasható): furcsa most szembesülni azzal, hogy mennyire gyorsan múlik az idő, mert egyrészt világosan él még az emlékeimben az az album és a recenzió megírása is, másrészt magazinunk is lassan kisiskolás korba lép, hiszen idén nyár végén már hatévesek leszünk.
A banda tizenegyedik stúdióalbuma február 18-án érkezik a Nuclear Blast gondozásában "Acts Of God" címmel és bevallom, kifejezetten vártam már, mert az "Atonement" nagyon beütött nálam anno és kíváncsi voltam, hogy sikerül-e az amerikaiaknak felülmúlni vagy legalább megközelíteni annak színvonalát.
A csapat két főnöke Ross Dolan basszusgitáros/énekes és Robert Vigna gitáros, akik közül az utóbbi felel szinte kizárólagosan a zenéért, míg Dolan a szövegeket írja, habár a kiadó promószövege szerint most mind a négy tag hozzájárult a dalszerzéshez, legalábbis ötletszinten.
Az Immolation érdekes módon játssza a death metalt: Vigna riffjeiben ugyan megtalálható a Morbid Angel-féle disszonáns megközelítés, de attól jóval mérsékeltebben, spórolósabban. A gitárjáték sokkal groove-osabb, zsigeribb, egyenesebb, de azért nem amolyan Six Feet Under-jellegű rock'n roll. Valahol a kettő között, szinte mérnöki pontossággal kimérve adagolják a halálfémet az amerikaiak, ami számomra a tökéletes elegyet jelenti. Szóval korántsem valamiféle avantgárd, álművészieskedő death metallal van dolgunk, hanem olyannal, melyre beindul a lábunk és a nyakunk-fejünk is rendesen.
Azt már előző korongjuk recenziójában is leírtuk, hogy Ross Dolané az egész színtér egyik legvaddisznóbb és legkarakteresebb hangja és ez természetesen most is tökéletesen igaz. Olyan atmoszférát és agressziót tol be a vokálja a dalokba, olyan autoritással hozza ezeket a pokolbéli, végítélet napi hörgéseket, hogy a dalszövegekben felsejlő örök gonosz, az angyalok és démonok küzdelme szinte a szemünk előtt elevenedik meg.
A két instrumentális betéttel együtt tizenöt tételes korong ötvenkét percben osztja az igét (ha nem blaszfémia ez a szervezett vallással szemben mindig is kritikus csapat kapcsán) és tulajdonképpen egyetlen számba sem lehet belekötni. Bitangul, tisztán, kiegyensúlyozottan szól az egész anyag, főleg a dobok hangzása lett nagyon eltalálva, de a gitár is reszel rendesen és ami az Immolationt mindig is megkülönböztette pályatársaitól, azaz az ének érthetősége is rendben van.
Elsőre a Noose Of Thorns, a furcsa, tördelt riffel indító Incineration Procession, illetve a remek zárótétel, az Apostle ugrott ki a többi nóta közül, de többszöri hallgatásra előkerültek a máshol elrejtett finomságok is. Az "Acts Of God" ugyanis nem egyszer végigpörgetős album lett: először ugyanis egybefolyhatnak, monotonnak tűnhetnek a szerzemények, de hamar megbarátkozhatunk a dalokkal.
Ne legyenek kétségeink: ez egy tőrőlmetszett régisulis halálfém lemez, de érdekes módon valahogy modernnek, de legalábbis kortalannak hat. Nem tudom, hogy a lassan negyvenéves rutin és profizmus teszi-e ezt, de az Immolation mellett a fiatal retró-láncfűrész hangzású csapatok kifejezetten öregesnek és nyeretlen kétévesnek is tűnnek egyszerre.
Az előd, az "Atonement" rákerült 2017-es külföldi albumlistánkra: jelen pillanatban az "Acts Of God" korongot egy hajszálnyival szerényebb teljesítménynek érzem, de ez a közeljövőben még változhat. Tényleg kell időt szánni a friss lemezre, mert habár zsigeri ösztönzenének tűnhet az Immolation muzsikája, azért sok finomság és apró részlet van elrejtve a dalokban.
Tévedni nem lehet a New York-i csapat anyagával: kizártnak tartom, hogy aki death metal rajongó, annak ne tetszene ez a produkció. Aki a Broken Prey őrlésére nem kezdi el azonnal szétütni a fejével a szoba falát és nem rúgja szét a berendezést körülbelül két másodperc alatt, annak tényleg nem való a stílus. Nagyon rendben van ez az album: csak ajánlani tudom, a pontszám pedig maximálisan ezt tükrözi.
9,5/10
