Egyre ritkábban találkozom olyan metalalbumokkal, melyek hosszabb távon is a kedvenceimmé válnak. Számtalan olyan lemezről írtam lelkes kritikát, melyek aztán szépen lassan kikoptak az életemből, akár már két-három hónapos időtávban és mára szinte el is feledkeztem róluk, miközben rengeteg '70-es/'80-as/'90-es évekbeli korongot naponta hallgatok ma is.
Ahogy mindennek, természetesen ennek is több magyarázata van: egyrészt képtelenség már számon tartani és egyáltalán emberileg feldolgozni a naponta százasával érkező anyagokat, azaz az őrületes információs túltermelés egyszerűen idegesítő, frusztráló zajjá válik, nem pedig felfedezendő élvezetté. Emellett mi magunk is változunk: fiatalabb korunkban élénkebbek az érzékeink és kevesebbet tapasztaltunk, így minden, ami elsőre jut el hozzánk, kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk.
Végül pedig itt van az emberi kreativitás kútja, mely bizony korántsem bizonyul feneketlennek: olybá tűnik, mintha véges mennyiségű ötlet és elmondandó dolog bújna meg ott és a végén nem marad más, mint a korábban kifőzött recepteket keverni-kutyulni a végtelenségig, hátha kisül belőle valami újdonság.
Nos, ez a hosszas felvezető azért volt szükséges, mert az amerikai Wilderun zenekar most valami olyat tett le az asztalra a Century Media által január 7-én "Epigone" címmel megjelentetett negyedik soralbumával, mely jó eséllyel hosszú évekre velem marad. Hetek óta hallgatom és a dallamai még mindig lenyűgöznek, a produkció mélysége és minősége pedig egész egyszerűen megdöbbentő.
A Boston városában 2008-ban megalakult együttes stílusa nem határozható meg egyszerűen, mert számtalan összetevőből áll és ezeket érdemes szépen összegereblyézni, mert enélkül nehezen érthetjük meg mindazon finomságokat, melyeket a lemez kínál.
Kezdjük először a progresszív rockkal: Evan Anderson Berry énekes-gitáros dallamai egyrészt Steven Wilson (Porcupine Tree), másrészt Peter Hammill (Van Der Graaf Generator) témáit, fordulatait, megoldásait hozzák be a dalokba, melyek ezért egészen szokatlan irányokba kanyarodnak, nemvárt helyekre tévednek és éppen ezek miatt válik kifejezetten izgalmassá a dolog.
Másrészt itt van a "Blackwater Park" érabeli Opeth progresszív death metalja, annak hörgésével, súlyos gitárriffjeivel és mélységével együtt. Aztán jó adag kortárs komolyzene is megbújik itt: a szépen építkező szerzemények kifutása néha disszonáns crescendóba torkollik, annak minden őrületével és hidegrázásával együtt.
Végül pedig az "Epigone" hozta meg számomra azt a pillanatot, amikor sikerült kibékülnöm a szimfonikus hangszerelés és a rockzene társításával. Számomra ez a két tényező ugyanis sosem fért meg egymás mellett és színtiszta giccsnek gondoltam azt, amikor egy veterán rockbanda lassan kifulladó pályáját egy nagyzenekar vendégszereplésével próbálja felpörgetni (emlékezzünk: ahogy az MTV-s akusztikus fellépéseknek egykoron, úgy a szimfonikus koncerteknek és albumoknak is volt egy komplett trendje, szinte egyetlen csapat sem akart kimaradni sem ebből, sem amabból, habár merő parasztvakítás volt az egész hóbelevanc).
De a Wilderun olyan zseniálisan, értelemmel és ízléssel hozza be a vonósokat, fúvósokat és egy komplett kórust is a dalaiba, hogy egyetlen egyszer sem éreztem semmiféle kimódoltságot vagy éppen kínosságot ezek hallatán. Mindig a megfelelő kompozíciós pillanatban, a megfelelő hatás kiváltása miatt történnek ezek a hangszerelési dolgok, sosem öncélúan, ellentétben a metalmezőny legalább kilencven százalékával.
Berry hangja egyébként önmagában megérdemelné a tíz pontot: van benne John Farnham, Paul Young, Paul Carrack, Steve Wilson, egyszóval olyan mélysége van az énekének, melyet nagyítóval sem találunk a színtéren (egyedül talán Howard Jones jut most hirtelen az eszembe).
Bő egyórás a lemez, kilenc tétellel, melyek közül az Ambition egyfajta David Lynch - Twin Peaks őrület zajverzióban, míg a záró Distraction Nulla olyan disszonáns kortárs komolyzene, hogy a fal adja a másikat. Ezektől eltekintve viszont közel hatvan perc színtiszta zenei gyönyörűség vár ránk az "Epigone" képében. Nagyon meglepődnék, bár én örülnék a legjobban, ha szembejönne velem még egy ilyen kaliberű produkció 2022-ben: az év végi toplistánkon pedig eggyel kevesebb hely maradt szabadon.
10/10
