Az egri AllSuckAll második sorlemeze "A mi könyvünk" címmel szerzői kiadásban érkezett meg január legelején, de csak most sikerült ráfordulnom a korongra. Pár évvel ezelőtt volt szerencsém egy koncertjüket is megnézni, melynek során az Ørdøg volt az előzenekar: a felosztás oka az volt, hogy akkor tartották "Istengyártó gép" című debütalbumuk lemezbemutató buliját, így ők voltak a főattrakció.

Aztán a Road előzenekaraként turnéztak, majd jött egy kettős tagcsere a gitár- és basszusposzton, végül a tavalyi év már jórészt a friss anyag felvételeivel telt el. A brigádra onnan emlékszem, hogy énekesük, Fonád Péter valami elképesztően bitang hangi adottságokkal van megáldva, illetve ő a progresszív metalos The Mighty Manlifter frontembere is, az pedig valami istencsászár zene, csak éppen az a gond, hogy minden szökőévben egyszer jön valami cucc tőlük, de az se most volt.

A 2018-as első lemezük nálam kimaradt, azonban az új korongra kíváncsi voltam. Az AllSuckAll dallamos, modern, de kifejezetten súlyos metalt játszik, köszönhetően a bokáig hangolt gitároknak és az istentelenül horzsoló megszólalásnak. Régi vesszőparipám, a szóló sem hiányzik a számokból, értelmes magyar dalszövegekből sincs hiány, ráadásul kegyetlenül tapadósak a dallamaik és refrénjeik, egyszóval sok gondra nem számítottam és ez maximálisan be is jött. 

Harmincnyolc percben kilenc tétel: a záró kvázi-grunge-os líra, az A legszebb ajándék, valamint a címadó nóta kivételével, mely leginkább afféle power ballada, csupa húzós, szinte a sludge metallal szemező nóta sorakozik a lemezen, melyek közül nem lehet mazsolázni, egyben kell letolni az anyagot, mert úgy hat rendesen. 

Érdekes módon a brigád olyan, egyébként remek dalokra készítette el két klipjét, melyek mellett sokkal nagyobb slágerpotenciállal rendelkező nóták is találhatók. A Legyen egy híd, a Vigyen egy hang, de legfőképpen az utóbbi évek legjobb magyar rocktétele, a Szív nélkül is csupa telitalálat, de tényleg fel lehetne sorolni az összes számot. Remek sodrású a Nem hiszem is, ráadásul a szövege csontig hatolóan őszinte és húsba vágó. 

A címadó A mi könyvünk hallatán azonban némi hiányérzetem támadt. A klasszikus rocknóta, az okosan és tudatosan építkező power ballada tulajdonképpen akusztikus hangszerelésű, a végére azonban szinte könyörög a bedurranó gitárokért, hogy végül igazi himnikus magasságokba emelkedjen, de ez sajnos elmaradt, ezért nagy kár.

Természetesen tisztában vagyok a mai magyar rockszíntér anyagi és mindenféle lehetőségeivel, azonban a végére a korrektség kedvéért kénytelen vagyok felhozni ennek a remek dalszerzői vénával és energiával megvalósított albumnak az egyetlen hiányosságát, mely nem más, mint a produkciós munka. Különösen az éneksáv felvételével voltam elégedetlen: olyan érzésem volt, mintha első blikkre került volna rögzítésre az egész, így sajnos benne maradtak olyan dolgok, melyeket ki kellett volna gyomlálni, illetve a vokálsáv túlságosan vékonyan szól a rendesen előretolt hangszerek mellett. 

Ettől eltekintve ez bizony egy méregerős anyag lett: itt van ismét egy olyan magyar lemez, melyet egy épeszű korban orrba-szájba tolna minden minimális értelemmel megáldott rádiócsatorna. Az biztos, hogy az év végi listánkon szerepelni fog: az pedig már a többi hazai brigádon áll, hogy hányadik helyen. Aki pedig élőben is kíváncsi a csapatra, az április 9-én ismét a régi haver, az Ørdøg társaságában meg is nézheti őket az egri Uránia Rendezvényközpontban. 

9/10