Az 1990-ben megalakított legendás sludge metal formáció, a New Orleans-i Crowbar egyértelműen Kirk Windstein gitáros-énekes zenekara, ő ugyanis az egyedüli tag, aki kezdettől fogva tartja a frontot. A hosszú évek alatt sorra jöttek-mentek körülötte a zenésztársak, de mivel Kirknek a Crowbar a szerelemgyereke, még a Down kötelékét is elhagyta pár éve csakis azért, hogy minden erejével erre a sludge szörnyetegre koncentrálhasson (azóta mondjuk már visszatért a Down soraiba, sőt szólólemezt is készített).
A két évvel ezelőtt kiadott szólóalbuma - melyről ITT olvashatsz kritikát - tetszett is meg nem is, egyetlen bajom van vele, mégpedig, hogy túlságosan sötét és gyászos a hangulata. De nem mondhatnám, hogy meglepetésként ért a dolog, hisz több, korábbi Crowbar-lemezre felpakolt dal már jelezte, Kirknek másfajta ambíciói is vannak a brutális sludge metalon és a Downbeli szereplésén túl.
Jómagam a kilencvenes évek eleje-közepe táján ismertem és szerettem meg a zenekart, személyes kedvencem pedig a "Crowbar"-"Time Heals Nothing"-"Broken Glass" hármas, ezeket rogyásig hallgattam anno. Az említett anyagok negyven perc alatti játékidővel bírnak, töltelékdalok nélküli, időtlen klasszikusok. 1998-ban aztán érkezett a bandától egy, az eddigieknél sötétebb és nyomasztóbb atmoszférába burkolt, itt-ott kísérletezőbb jellegű dalcsokor, melyet már kevésbé tudtam befogadni még annak ellenére is, hogy a Crowbar történetének egyik legfontosabb állomásáról beszélünk.
Igen, ezt a korongot mind kritikus, mind pedig rajongói részről óriási lelkesedés fogadta, valamiért én mégis egyfajta csalódásként éltem meg a dolgot. Kissé nehezményeztem a lemez hosszát, továbbá úgy éreztem, hogy beindult a töltelékdal-gyártás is. Aztán jöttek sorra a hasonló összetételű Crowbar-lemezek, én pedig mindössze egy-egy dalt szerettem meg ezekről, majd szinte teljesen eltűnt a látókörömből a banda.
A 2005-ös keltezésű „Lifesblood For Downtrodden”-t is csak jóval a megjelenése után fedeztem fel, és meg kell, hogy mondjam, az anyag már jobban betalált nálam, mint az előző három. Majd jött a „Symmetry In Black”, mely még inkább szíven ütött, annyira jól sikerült, a következő album felett pedig már ismét elsiklottam: a lemezdömping számos megjelenést láthatatlanná tett számomra, melyeket sajnos így utólag próbálok megismerni (persze minden fontos cuccot meghallgatni a lehetetlennel egyenlő).
A Crowbar immáron tizenkettedik nagylemeze, a „Zero And Below” március 4-én jelent meg az eOne Music kiadó gondozásában. Hihetetlen, mennyire elrepült az idő, idén harminckét éve, hogy Kirk megalakította a bandát. Az elkötelezettsége, töretlen lelkesedése pedig mit sem változott: a megfáradásnak semmi jele nem észlelhető az új albumon, most is ugyanolyan elánnal fekszik neki a riffeknek vagy az öblös énektémáknak Kirk papa.
A kapitány mellett jelenleg Tommy Buckley dobos, Matthew Brunson gitáros és Shane Wesley basszer állomásozik az alakulatnál. A ritmusszekció egyébként mindig tökéletesen együtt lélegzett Kirkkel, bárki is töltötte be éppen a posztot. Most sincs ez másképp, az alapok bivaly módon oda lettek pakolva Kirk bátyó alá.
A The Fear That Binds You tipikus Crowbar-panelekből építkezik, egyfajta megnyugvásként is funkcionál Kirk szólólemeze után. Mondjuk az is igaz, amellett, hogy jó dal, semmi extrát nem tartalmaz, csak a szokásos Kirk-féle zúzda. Érkezik a Her Evil Is Sacred, mely szintén a megszokott recept szerint van összeállítva: húzós, vérbeli doom riffek sorjáznak, vérprofin tálalva. A Confess To Nothing hozza a lemez első lúdbőrözős témáit: ebben a kedvenc Crowbar-korszakom elevenedik meg, a kilencvenes évek eleje-közepe. A Chemical Godz sem szűkölködik a fifikás riffekben, de az a fajta doomos melankólia, mely Windstein apó gitárjából olykor-olykor felsír, szintén szívet melengető.
Kő-doom szerzemény a Denial Of The Thruth, melyben tisztán énekel a főnök: semmi nyomasztó hangulat, csak ízig-vérig doom. Hardcore-os vadulás érkezik a Bleeding For Every Hole képében, ez is teljesen rendben van. Hard rockos ízekkel lett kikövezve az It’s Always Worth The Gain, ezek valamelyest új színek, még akkor is, ha Kirk Downbeli vonatkozását állítjuk mellé összehasonlításképp, hiszen a Crowbarba eddig nem nagyon integrált ilyesmiket Kirk.
Még a címadó nótát emelném ki, melyben ismét a tisztább, dallamosabb énektémák kaptak teret. Ez is lassú, cammogós doom, akárcsak a Denial Of The Thruth. Jól esett végighallgatni az új korongot, ez jóval több mint csuklóból kirázott rutinmunka. Nekem továbbra is a ’90-es évekbeli Crowbar az irányadó, de ezt a lemezt még tutira megdörrentem párszor.
9/10
