A kritikaírás az egyik leghálátlanabb feladat a zenei újságírás területén: mondhatni, ez a szakma legérzékenyebb szegmense. Sem a zenekari sztorik írása, sem a hírek objektív tálalása, de még az interjúkérdések szerkesztése sem kavar jelentősebb hullámokat vagy indulatokat, az olvasók nem nézik ezeket olyan szúrós szemmel, mint egy kritikát.
Meg kell találni az arany középutat, integrálni az objektivitás sérthetetlenségét a saját szemüvegünkön keresztül érzékelt valóságba. De sokszor még ez sem elég, mert a szubjektivitás nagyon macerás dolog, ahány ember, annyiféle nézőpont.
Nos, a jelen kritika tárgyát képező technikás death metal trió, a 2003-ban megalakult amerikai Embryonic Devourment (Austin Spence - basszusgitár/ének, Luke Boutiette - dobok, Donnie Small - gitár) az Unique Leader Records gondozásában február 25-én megjelent negyedik, „Heresy Of The Highest Order” című legújabb korongja most aztán keményen meg lesz kritizálva, a fentebb megfogalmazott kritériumoknak maximálisan eleget téve.
Nézzük először a zenekar logóját: az ehhez hasonló ábrázolási módot alkalmazó formációk közül talán még az övéké a legjobb, illetve a leginkább kiolvasható. A lemezborító véres, nagyon véres, pont olyan, amilyennek egy death metal borítónak lennie kell. A hangzás jó, a zenészek teljesítménye briliáns. Harminchét és fél perc alatt lezavarják a nyolc dalt, igaz, ezekbe annyi minden bele lett sűrítve, hogy akár még hosszúnak is tűnhet.
Nem sokáig nyúznak egy-egy részt, sok a téma- és tempóváltás, főként a technikásság és a progresszivitás jellemzi a korongot. Viszont a temérdek információ befogadása meglehetősen gyorsan és gördülékenyen zajlik, ugyanis a szerzemények felépítése és az alkotóelemek rendkívül igényesek. Persze nem árt, ha szeretjük is ezt a stílust, különben kicsi az esélye, hogy egynél többször végigpörögjön az anyag.
Itt nincsenek headbangelésre késztető vadállat riffek, szárnyaló dallamok vagy fogós refrének, ez egy progresszív death metal anyag, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Vannak viszont eszement gitárszólók, komplex, izgalmas hangszeres játék, melyet öröm hallgatni. Nekem a szintén amerikai Ara nevű formáció stílusa ugrott be az Embryonic kapcsán (2020-as lemezükről ITT írtunk kritikát), ők is hasonló húrokat pengetnek, hasonlóan magas színvonalon.
Negatívum vagy sem, egyszerűen képtelen vagyok külön-külön kielemezni az album dalait. Ez egy ilyen stílus: nem részekre bontva, hanem egészben érdemes vizsgálni. Úgy viszont megunhatatlan, újra és újra visszakéredzkedik a lejátszónkba. Ha nem is az év albuma, a műfajon belül mindenképp kiemelkedő produktum.
9/10
