Beszéljünk egy kicsit a black metalról, mint kvázi hitvallásról. Ezúttal engedjük el a zenei körítést és annak különböző árnyalatait, és fókuszáljunk a mögöttes mentalitásra. Ha végigkövetjük a műfaj fejlődését és térnyerését, akkor - és ezen most többen fel fognak háborodni - kirajzolódik, hogy kicsit hasonló alapokon nyugszik mint a punk.
Lényegében különböző társadalmi normák elleni, a lehető legőszintébb, de maximálisan explicit lázadás. Míg a punknál ez alapvetően maga a társadalom, illetve a politika, addig a black metalnál ez a szervezett vallás és azok dogmái. Most az, hogy emögött mennyi a tényleges, konkrétan stabil meggyőződésű sátánizmus, és mennyi a minél agresszívabb ateizmus, azt mindenki döntse el maga, a lényeg, hogy ennek az egyfajta lázadásnak, ellenállásnak az egyik legmeghatározóbb eszköze a black metal. Lehetőség szerint minél inkább obszcén eszközökkel.
Ennek a mentalitásnak újabb képviselője a német Non Est Deus (Nincs Isten). A csapatról aránylag kevés információt lehet találni. Ami fix: jelen albumuk a harmadik a sorban a 2018-as "The Last Supper" és a 2019-es "There Is No God" után. Továbbá ezt az egészet egyetlen ember csinálja, egy bizonyos Noise nevű figura, akinek további két projektje is van, melyek közül az egyik egy dallamos death muzsika, a másik pedig szintén egy black metal formáció, a depressziós/érvagdosós irányból. Egy ilyen aránylag egységes életműben nézzük meg, hogy ez az ikszedik black anyag hogy szerepel.
Aki hatalmas zenei truvájokra számít, az sajnos csalódni fog. Továbbá az is aki az ilyen egyszemélyes projektek hallatán kapásból zajra vagy depressziós zenére számít. Az "Impious" ugyanis egy annyira alap black metal album, amennyire az csak lehetséges. Viszonylag hamar át lehet látni az összképet. Pláne, hogyha vetünk egy pillantást a dalok címére. Save us, Fuck Your God, Christraping Polka, Burn It Down...
Különösebben nagy változatosságot sem érdemes várni ettől a szűk 40 perctől. Aki hallott már feketefém lemezt, az nagyjából ismerős dolgokkal fog találkozni. A tempó a szélvészgyorstól az időről időre középtempóson át a nagy ritkán doomosan lassúig terjed.
Alapvetően nem túl hosszú, hat percet csak ritkán elérő dalokról van szó, a szokásos black metal tagoltsággal a szövegekben, melyek meg a szokásos isten rossz, sátán jó, Krisztus halott, Szűz Mária call girl vonalon mozognak. Gyanítom, ez így nem hangzik túl izgalmasnak. Pont emiatt szinte képtelenség mélyebben belemenni a dalokba, esetleg komolyabban kielemezni.
Beszéljünk inkább a zenei megvalósításról. Az viszont egy hatalmas piros pont. Ilyen típusú projekteknél, főleg ebben a műfajban ritkán hallani ennyire működőképes produkciót. A hangzás a körülményeket meghazudtolóan profi. Nem egy Marduk, de nem is a megszokott elernyedt, mindenféle ízlést nélkülöző true black megszólalás. Nagyon szépen kivehető minden. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szokványos tompa és gitár mögött rejtőzködő basszus az itt is alapvetés, illetve nekem gyanús a dobgép is, mert nem feltétlenül szól úgy, ahogy az természetes lenne, de erre az állításomra nem mernék alapozni.
Amiről még mindenképpen szót szeretnék ejteni - bár ez apróságnak tűnhet - az a borító. Nekem ez a borító iszonyatosan bejön. Valószínűleg a komplett album költségvetésének egy szép nagy szeletét vitte el, de azt mondom, megérte. Esküszöm, hordanám pólóként.
Végeredményben milyen is az "Impious"? Nem rossz. Fogalmazzunk úgy, hogy egy erős közepes. Már sokszor használt elemek újrahasznosítása igazából, viszont működik az összkép, és egyébként nem rossz élmény hallgatni. Szinte semmi újat nem mutat, sőt, konkrétan semmit, és nem is vállal sokat, valószínűleg ezután sem fog, de amit vállal, azt igazából kisebb csorbákkal, de szállítja.
7/10
