Mint hívő a Messiást, úgy vártam az április 8-át, amikor megjelent az egyik kedvenc zenekarom, a Papa Roach új albuma, az "Ego Trip". Aztán kellett néhány nap és jó pár újrahallgatás, hogy feldolgozzam a hallottakat és csillapodjon az első alkalommal rámtelepült WTF-érzés.
A Papa Roach mindig is a dallamos modern metal műfaj nagyágyúja volt és az utóbbi lemezeiken bátran nyúltak más stílusokhoz is, mint a rap, dubstep, melyek eddig többnyire finoman beleolvadtak a zenébe vagy jól kiegészítve színesebbé tették azt. Most, a pandémia alatt viszont, úgy látszik, több idejük volt kísérletezni, még határozottabban közelíteni ezekhez az elemekhez, ami nem igazán tett jót a dalok egy részének.
Már tavaly nyár óta érkeztek az új nóták klip és szöveges videók formájában. Köztük az albumot nyitó Kill The Noise is, mely kellő lendületet adhatna az albumnak. Ám az azt követő Stand Upban már erősebben jelen vannak az elektronikus elemek, de élőben még ez is remek hangulatot fog okozni az arénák tereit betöltő, slágeres refrénjével.
A Fever 333 és Sueco közreműködésével készült Swerve, már több teret enged a hip hopnak, de megáll körülbelül a Hollywood Undead szintjén. Egy ilyen dalnak inkább az album második felében lenne a helye. A következő Bloodline és Liar tételeknél már kezdett rámtelepedni a már említett WTF-érzés. Pedig jó dallamokra épülnek, viszont hiányzik belőlük a kraft.
Mintha Jerry Horton otthon felejtette volna az erősítőjét vagy az effektpedálját e dalok felvételekor. Ugyancsak jó lenne az alaptémája a címadó Ego Tripnek is, de a hangszerelésnek köszönhetően ez is meglehetősen erőtlen. A korong második felére szerencsére magához tér a csapat, Jerry is megtalálja az effektpedálon a torzítógombot, és az érzelmesebb Dying To Belive már hozza az igazi Papa Roach-hangulatot.
Innentől kezdve mondhatni visszatér minden a régi kerékvágásba, és jönnek az olyan ütősebb, melódiagazdag dalok, mint a Killing Time, Always Wandering, No Apologies (bár jó dallamokban nincs hiány az album első felében sem), és végre megdörrennek a gitárok is. Ezek között egy kis lélegzetvételnyi időre megbújik az akusztikus hangszerelésű lírai Leave A Light On, mely dallamvilágában néhol Lady Gaga komolyabb dalait idézi.
Gondolom, most tántorítottam el sokakat a meghallgatásától, de aki nemcsak a kommerszebb Gaga-szerzeményeket ismeri, az tudja, hogy ez egyáltalán nem negatívum. Az album vége pedig igazán pörgősre sikerült a két legütősebb nótával, a Cut The Line és az I Surrender című tételekkel, mely utóbbiban talán a csapat eddigi legsúlyosabb riffje kapott helyet.
Ritka, ha egy album második fele erősebb. Az "Ego Trip" pont ilyen. Ha valakit nem riaszt el az első etap túlzottan agyonkísérletezett hangszerelése, a végére megérkeznek azok az igazi Papa Roach-dalok, melyek miatt igazán szeretjük Jacoby-ékat.
Az album első fele miatt azonban ez csak:
7/10
