Május 13-án érkezik a Newcastle-ből származó brit progresszív metal kvartett, a Giant Walker debütalbuma "All In Good Time" címmel: mivel már körülbelül két hete nálam van a promóanyag, számtalanszor meghallgattam és egyszerűen nem tudok betelni vele. Még tavaly októberben jött ki a zenekar az első előzetes dalával és már akkor felfigyeltem rájuk: a lemez pedig eddig nálam az év legerősebb eresztése, igazából stílustól függetlenül.
Ha azt mondjuk, hogy 2022-ben a majd' hetvenéves rockzenében igencsak nehéz már bármi új, előremutató, de azért emberi fogyasztásra mégis alkalmas produkcióval előállni, akkor enyhén fogalmaztunk. Se szeri, se száma a követhetetlen nevű alstílusoknak, tengernyi együttes próbálkozik mindennek is a keverésével, hátha kisül belőle valami és akkor még nem is beszéltünk a nosztalgia nevű, rendkívül alattomos vírus kreativitást azonnal megölő hatásáról.
Furcsa érzés az őrült mennyiségben érkező promóanyagok és megjelenések közepette nyomon követni a rock és a metal elmúlt hat-hét évének pályaívét (a Rozsdagyár 2016-ban indult, számoljunk csak akkortól). Mintha lefagyott volna a színtér: az extrém vonal vette át számosságában is az irányítást, a színtér dallamosabb része pedig menthetetlenül beleragadt valahol a '70-es évektől a kétezres évek elejéig terjedő aranyéra atmoszférájába és nem is akar (vagy talán már nem is tud) kitörni onnan.
Tisztelet a kivételnek, de az egy kezemen meg tudnám számolni azokat a csapatokat, melyek nem az extrém metal eszközeivel dolgoznak (hörgés, blastbeat, a konvencionális dalszerkezet felrúgása, avantgárd megközelítés), dallamos, énekelhető (urambocsá!) slágeres zenét írnak, de mégsem afféle retro-bandaként működnek.
Nos, a Giant Walker sem találta fel a meleg vizet: már akár elsőre is beazonosíthatóak azok a stílusjegyek, melyekből zenéje táplálkozik. Van itt (leginkább a refrének dallamaiban) a '90-es évek grunge bandáiból, helyenként az ezredforduló nu metalja is tiszteletét teszi, ráadásul bőven kapunk a modern djentes vonalból is, de az egészet átlengi a klasszikus hard és progresszív rock hangulata, így egy egészen egyedi vonalvezetésű korong kerekedett ki az egészből.
Először is a lemez bitangul szól: régen hallottam ilyen organikus, analógos, tökéletesen tiszta, de mégis súlyos megszólalást. Ráadásul a Giant Walker énekesnője, Steff gyönyörűen szép, éles, érzelemmel teli, ám legfőképpen a modern popdíváknál megszokott mindennemű kimódolt manírosság nélküli hanggal rendelkezik.
A dalokban a súlyos riffelés mellé ő hozza dallamokat, a meglepetést, illetve az elszállósabb, a gyakran már-már pszichedeliába hajló refréneket. Érdemes megjegyezni, hogy itt nyoma sincs hörgésnek vagy üvöltözésnek, végig együtténekelhető, tiszta vokállal találkozhatunk a nótákban.
Apropó, riffek: olyan, leginkább az ütemjátékra és a horzsolásra kihegyezett gitármunka van itt, kérem szépen, hogy csak leshetünk. Az Optophobia önmagában leviszi a fejünket azzal az ide-oda csúszkáló, átkozottul groove-os alapmotívumával, de ugyanilyen állat a Left To Wreck is.
A Past The Peak utaztatós, elvarázsolt atmoszférája egyértelműen a Deftones dolgait, dallamvilágát idézi, de a djentesebb riffeknél eszünkbe juthat azért az ukrán Jinjer is (All We Have Is Gone), ám a britek teljes mértékben hanyagolják az extrém megoldásokat.
A záró Coda pedig akkora progresszív rock szerzemény, hogy a fal adja a másikat. Érdemes többször végighallgatni, mert olyan gyönyörűen éri el a zenekar az érzelmi csúcspontot, úgy robban be az egész a végére, hogy tényleg nem kívánhatunk többet.
Egészen megdöbbentő számomra az a minőség, mellyel a Giant Walker már debütalbumán előállt. Pontosan az ilyen zenekarok hiánya a legfájdalmasabb a mai metalszíntéren: akik valami újat akarnak, valami mást akarnak csinálni, viszont azt befogadható módon és végtelen profizmussal. Az "All In Good Time" egész biztosan szerepelni fog az év végi toplistánkon és remélem, hogy megkapják azt a támogatást és lehetőséget, hogy minél több emberhez eljusson a zenéjük.
10/10
