A 2018-ban megalakult spanyol death/grind duó, a Ruinas 2020-ban jelentette meg bemutatkozó nagylemezét a Spikerot Records gondozásában. A mindössze harminckét perces "Ikonoklasta" (kritikánk ITT olvasható) egy gördülékeny és rendkívül hatásos anyag lett, melyre körülbelül két meghallgatás után be is véstem a maximális pontszámot. A hardcore-ízekkel megtűzdelt death/grind dalcsokor akkora jobbegyenest vitt be, hogy csak lestem, mint hal a szatyorban.

Két évvel később, egészen pontosan május 13-án aztán megérkezett a második dobás, a "Resurrekzión" EP, szintén a Spikerot égisze alatt. Ez most egy picit rövidebb lett, mint az elődje, kereken félórás, viszont ahhoz képest, hogy EP formátum, eléggé korrekt. Ők nem éltek a vírushelyzet kínálta többletszabadidővel, melyet mások a megszokottnál jóval sűrűbb lemezmegjelenésre fordítottak. Szóval bőven volt idejük ennek a hat új szerzeménynek az összekalapálására, a végeredmény valahogy mégsem lett olyan elsöprő erejű és megingathatatlan lábakon álló produktum, mint az "Ikonoklasta".

Két lényeges változás következett be: az egyik a fő csapásirány, a death/grind elemek kevésbé fogós, szürkébb jellege, a másik pedig a debütalbumon is fellelhető atmoszferikus dolgok (lásd: Ad Vermibus Gloriam) nagyobb terjeszkedése. Az sem elhanyagolható tényező, hogy most feleannyi dal teszi ki a nagyjából ugyanakkora játékidőt, mint az első albumon.

Egy hardcore-os durvulat vezeti fel a korongot: az Eterno Retorno jobban illene inkább a lemez végére, így nyitányként nem volt jó választás. A Tormenta De Miseria Y Muerte egy töményebb, súlyosabb, és talán még kevésbé fogós szerzemény, mint az Eterno Retorno. Az Último Vector is kegyetlenül legyalulja az ember agyát, de ahogy jön, úgy távozik: köszönés nélkül, durván és barátságtalanul.

A címadó nóta hozza az első fogósabb témákat, az Ex Putrefaktio pedig a debütalbum zárótételének atmoszferikus jellegéhez kanyarodik vissza. A legnagyobb meglepetéssel itt is az utolsó darab szolgál: a Lázaro egy tizenhét perc hosszú (szemben a két-három perc közüli zúzdákkal), monumentális, atmoszferikus menetelés. Ezért is írtam, hogy nagyobb teret kaptak ezen az anyagon az ilyen típusú elemek.

A főleg szintetizátorral elővezetett, filmzene jellegű dal szerepeltetését csak az értheti meg igazán, aki ismeri a debütalbumot, pontosabban annak zárótételét. A többiek valószínűleg értetlenül állnak előtte, hogy ez most mi a franc? Az egyszer biztos: a két világ köszönőviszonyban sincs egymással, így valóban fura, hogy az EP több mint felét ez a fajta muzsika teszi ki. Nem rossz egyébként, az arányok eltolódásával van a baj.

Ettől most nem vágtam hanyatt magam, remélem, átgondolják ezt a stratégiát és a következő albumra visszaáll minden a régi kerékvágásba.

7,5/10

 Fotó:Ruinas/Facebook