Ahogy minden közösség, úgy a metal/rockrajongók tábora is igencsak rétegzett: a döntő többség itt is a közérthető, dallamos, a hagyományos dalszerzői és -szerkezeti formákat tiszteletben tartó előadókat részesíti előnyben és ahogy közelítünk az extremitás, a kísérletezés határai felé, úgy csökken az adott együttest oda követni hajlandó érdeklődők száma.
Ahogy a kísérleti művészfilmek közönsége is eltörpül a Marvel-univerzum hívei mellett, úgy az amerikai avantgárd black/death/dzsessz metal csapat, az Imperial Triumphant is kevesekhez szól, de ez semmilyen mértékben nem minősíti zenéjüket. Felejtsünk el mindent, amit valaha a metalról, illetve a rockzenéről tudtunk, szerettünk, ismertünk: csak így érdemes nekiállni a New York-i zenekar ötödik stúdiólemezének, mely a Century Media gondozásában július 22-én jelent meg "Spirit Of Ecstasy" címmel.
Disszonáns death/black metal, kortárs, atonális komolyzene, dzsessz, no meg mindenféle zörej, zaj, illetve miazmás őrület keveredik ebben a zenei katyvaszban, mely ennek ellenére (vagy éppen ezért) válik lenyűgözővé: na nem úgy, mint egy gyönyörű festmény vagy egy klassz mozi, hanem mint egy szupermasszív fekete lyuk, melyhez űrhajónkkal már leküzdhetetlenül közel kerültünk és nem tudunk szabadulni a vonzásából.
Korántsem valami amatőr zajbrigád produkciója ez: Zachary Ilya Ezrin gitáros/énekes, Kenny Grohowski dobos és Steve Blanco basszusgitáros/billentyűs/énekes rendkívül tudatosan, gondosan építkezve gyúrja össze a fenti hatásokat és hallhatóan tökéletesen jártasak e területek történetében. Már előző lemezük a 2020-as "Alphaville" kritikájában leírtuk (ITT), hogy bármennyire újító, érdekes és egyedien különös az amerikaiak zenéje már első hallásra is, ennek ellenére erősen kérdéses, hogy lesz-e kedvünk másodjára is megpörgetni az anyagukat.
Az Imperial Triumphant lemezét hallgatva erősen elgondolkodhatunk az avantgárd vagy kísérleti metal jelzőn: ha az Arcturus-t vagy hazai vizekre evezve a Thy Catafalque-ot ennek tartjuk, akkor mi legyen a New York-i együttessel?
Ők a metal Sosztakovicsai vagy Sztravinszkijai: lehet, hogy egészen hibás dolog metalként befogadni őket, mert mindenkinek a fejében ott vannak a fémzenéhez tartozó előzetes elvárások, melyeket a banda egyáltalán nem vagy teljesen másként teljesít.
Még sokadjára sem lehet igazán szétválasztani a lemezen szereplő dalokat: mintha valóban valamiféle pokolbéli bugyorba estünk volna, ahol nem érvényesek az e világi fizikai és morális törvények, ahol a káosz uralkodik és ahol semmi sem az, amit korábbi életünkben megszoktunk.
Egyébként az sem igaz, hogy ne találhatnánk szépséget az őrületben: szinte minden egyes tételben megbújik a dzsessz és ennek nyomán a gitár általában remek szólókat hoz, melyek a legváratlanabb pillanatokban törik meg a disszonanciát. Nem véletlen a dzsessz többszöri említése: Kenny G szaxofonos is tiszteletét teszi a lemezen, csakúgy, mint Snake (Voivod), Alex Skolnick (Testament) és Trey Spruance (Mr. Bungle).
Az egész dologban egyébként az a különös, hogy a tengernyi különböző alkotóelem és látszólagos káosz ellenére rendkívül egységes a dalok atmoszférája. Minden szerzeményben ott lapul a sötétben megbúvó őrület, rettegés, a bármikor ránk támadó veszély, melyre nemcsak nem tudunk felkészülni, hanem el sem tudjuk azt képzelni. Bár az Imperial Triumphant a gonoszt a nagyvárosban, New Yorkban találta meg, egyáltalán nem áll távol a lovecraftiánus csapatok kozmikus rettenetétől mondanivalójuk.
Az ötvenöt perces, nyolctételes lemezt tényleg csak a legnyitottabb fülű és gondolkodású zeneőrülteknek ajánlom: elsőre szinte befogadhatatlan zajmassza ez, mely csak többedik hallgatásra kezdi megadni magát és kínálja fel szépségeit. De ahogy elődje, ez sem fog sokszor megfordulni a lejátszóban a jövőben: az Imperial Triumphant érdekességként lenyűgöz, elismerem egyediségét, de nem lopta be magát a szívembe. Mindezek ellenére nyolcnál kevesebb pontot nem tudok adni rá: tényleg mágia van itt, csak nem nekem szól.
8/10
