A fastcore/screamo/grindcore-káoszt húsz éve prezentáló Another Way zenekar békési származású legényei előjöttek egy újabb relatíve rövid, de gyilkos tempójú albummal. Ámokfutás a pesszimizmus lombhullató erdejében.
A zenekart ismerők számára aligha meglepetés, hogy a srácok továbbra sem akarnak se rózsaszínű álomvilágot tárni elénk, sem az élet amúgy meglévő pozitívumait megénekelni. Azok számára pedig, akik még nem ismerik, röviden: ez a Békés megyéből kimászó kis vérebfalka úgy csinál két évtizede emlékezetes hardcore-szerűen erőszakos, de dallamos zenét megannyi rövid dallal, hogy ez a zene albumról albumra izgalmas marad. A legutóbb kijött anyag 2019-ban volt a négytételes, alig hatperces "Egy álommal szegényebb" formájában és még azzal is képesek voltak – jó értelemben – kihozni a hallgatót a sodrából. A mostani album 18 percbe sűrített 14 dalt és az utolsó tételt leszámítva folyamatosan pofozza a hallgatót.
A mostani kutyaláncos csillagok a Viharsarok II. címmel indulnak sétára és az engedetlen önállóság ősösztönét állítják szembe a társadalom túlszabályozottságával. A csapat szokatlan szókincsű dalszövegei a címekben is tetten érhetők, már a következő Illetékesség hiányában című darabbal. Ugyanilyen meghökkentő anti-bürokratikus dalcím a Társadalmi megújulás operatív program, melytől mondjuk én többet vártam, mármint ilyen ígéretes címmel némi alaposabb témakibontást. A 01:28 hosszúságú dalban alig négy sor hangzik el, mely bár kétszer szólal meg, de bennem legalábbis hiányérzetet hagyott. Persze lehet, hogy így kacsint ki a dalban elhangzó „Hol a gecibe' van?” kérdés. A dal maradék játékidejét Liszkai Tamás gitáros intenzív riffjei és zajgerjesztései uralják.
Visszakacsint egyik korábbi albumcímükre a Szertefoszló álmok között tisztán lásd a sivár jövőt dal, mely egyszerre vetít kellemetlen képet előre és mutatja meg a múltbeli hibákat, melyekre a csapat által vizionált pusztulás folyamata épült. A csapat sajátos, kifordított logikája tetten érhető abban is, hogy a Viharsarok I. című dal a hatodik a sorban, míg a II. volt az első. Ne keressen ebben formális logikát a kedves olvasó, ez a csapat más utakon jár – ezért ők az Another Way.
A Vénuralom az úgynevezett gerontokrácia jelenségét ostorozza, mely az őskorban és az ókorban még működőképes volt, miszerint a törzs/falu öregeinek tanácsa döntött a fontos kérdésekben, míg a felgyorsult XXII. században már inkább a flexibilis, nyitott gondolkodásmódra van szükség, hogy lépést tarthassunk a fejlődés tempójával. Csakhogy közben a mindenkori uralkodó osztályok számára a legfontosabb téma továbbra is saját hatalmuk fenntartása. A ritka személyes szövegű dalok egyike az Órák, melyben az apakérdés/gyász is felmerül. Kontrasztos dal az Álomvilág, mely nem a címben említett kényelmes álomvilágot, hanem a srácok által tapasztalt fájóan szürke valóságot zenésíti meg, akárcsak az Altató.
Zeneileg a legjobb daloknak a Viharsarok I. - Társadalmi AIDS – Kapcsolat triumvirátust tartom. Ha valakinek túlságosan tömény, túlságosan kavargó az album, akkor ezt a három nótát javaslom kapaszkodónak: az Another Way izgőmozgó keretei között ezek a legslágeresebb, legbiztonságosabb dalok.
A záró Millenium nem nyerte el a tetszésemet, bármekkora jóindulattal is fordulok a kiadványhoz. Samplerről elhangzó zenei alapra nyomnak a srácok valami első demó előtti színvonalon rappelt szöveget. A szöveg jó lenne, de a rappelés módja nem az. Én simán kibékülnék azzal, ha az AW sikoltós-őrjöngős dalai közé önmegvalósításként be lenne rakva egy jó rap, de ez a hangképzés még a demó előtti otthoni próbálkozásokat idézi. Beerzebub erőteljes rappelése jó igazodási irány lenne, vagy a Millenium lehetett volna egy fastcore-alapra felsüvöltött, jól megszokott AW-stílusú tombolás is, de ezt a mostanit nem esett jól hallgatnom, főleg nem a Társadalmi AIDS és a Kapcsolat perceiben érvényesült mesterfok után.
A zenekarban voltak változások az elmúlt pár évben is, jelenleg a már említett Liszkai Tamás gitáros mellett a fivére, Liszkai András dobos és Csüllög Sándor „Gida” ének-basszus felállás található az albumon és a koncerteken is. Ahogyan minden korábbi összetételben, a mostaniban is erősen rányomja a bélyegét a színpadképre a frontemberek személyisége.
Míg Karsay Máté, aki a "Holtágak az ártérben" albumérában volt az énekesi poszton és erőteljes karizmájával, magabiztosságával gyilkos hatást keltett, addig Gidára inkább a visszahúzódás, az érzékenység jellemző. Ettől még az ő fékevesztett kiáltásait halljuk a mostani kiadványon, de ha valaki először megy el Another Way-koncertre, annak fel kell készülnie egy némileg távolságtartó, a közönségtől elforduló, inkább a zenésztársai felé kommunikáló zenészre. Mintha egy zenekari próbába csöppennénk bele, ahol a zenészek egymásra figyelnek és nem kifelé.
Úgy látom, hogy Gidának erre van szüksége; ő akkor tudja kiengedni magából a frusztrációt, akkor tudja felszabadítani az energiáit, ha az általa jól ismert, közeli barátait látja maga előtt, legalább az első néhány dal alatt. Vannak legendák kifejezetten híres énekesekről (sőt, igaz legendák), hogy mennyire megterheli őket, ha a színpadra kell állniuk és a közönség várja őket. Ha elfogadjátok Gidának ezt a nem bántó különcségét (egy eleve különc bandában), akkor élményszerű koncertben lesz részetek. Talán úgy is mondhatnám, hogy Máté a csapatnak a brutális, masszív grindcore-oldalát testesítette meg a színpadon, Gida pedig az érzékeny, sebzett, lelkizős screamo-oldalt – és mindkettő értékes, mindkettő szerethető.
Nagyon örülnék annak, ha az Another Way-től majd kijönne egy-két pozitív, boldog dal is a sok magyarországonmindenszar-típusú dühöngés között, az ujjongó riffek és ritmusok megvannak hozzá. Tamás már apuka lett, szóval ki tudja, talán erről is születhet majd valami örömteli dal. Akárhogy is, az AW révén rendelkezésünkre áll egy kapcsolat Békés holtágak szabdalta szívéhez – csillagszemű vérebek hozták el nekünk a fogaik között.
9/10
Szerző: Angyal Gyula (www.angyalgyula.gportal.hu)
