Sokszor megírtuk már, hogy eszement mennyiségű rockzenekar alkot a világ minden táján: a minél kevesebb a fóka - annál több az eszkimó effektus hatványozottan működik ezen a színtéren. A házi stúdiós, digitális felvételkészítés, illetve a kiadók kapuőr funkciójának megszűnése olyan mértékben szabadította ránk a 90%-ban önjelölt és (valljuk be) minősíthetetlen produkciók áradatát, hogy lassan már belefulladunk a lemezdömpingbe.
Szerencsére azonban mindig akad olyan, számomra mindaddig teljesen ismeretlen banda, amely képes pozitív meglepetést okozni. Pontosan ilyen a 2009-ben megalakult német brigád, a Black Space Riders, mely október 21-én immár hetedik (!) korongját adta ki a Cargo Records gondozásában "We Have Been Before" címmel. Átkozottul furcsa, behatárolhatatlan zenét játszanak: ha nagyon kategorizálni szeretnénk őket, akkor valahol a punk és a gótikus rock határmezsgyéjén alkotnak, jó adag indie rockkal megspékelve.
A több évtizede fénykorukat megélő hatások ellenére az egésznek van valami pimaszul kortárs jellege: természetesen ha a kortárs alatt azt értjük, hogy az együttes nagy ívben tesz a zsánerekre, stílusokra, az elvárásokra és a bevett trükkökre és azt játssza, amit szeretne. A Black Space Riders ugyanis ezt teszi, éppen ezért nem is férnek be valahogy sehová se.
Eleve egy tizenöt tételes, nyolcvankét perces anyaggal előállni 2022-ben ugye több mint bátor tett: leginkább az őrültséggel határos ennyire szembe menni a modern zenehallgatási szokásokkal, a dalokra kihegyezett lejátszási listákkal, azaz a korszellemmel. De a "We Have Been Before" éppen ezért válik rendkívül izgalmas utazássá: egy pillanatra sem fogunk unatkozni, ezt garantálhatom.
A kiadós bemutatkozás ugyan progresszív, pszichedelikus együttesként határozza meg a németeket, de ebből legfeljebb az utóbbi az igaz: van valami elszállt, depressziós atmoszférája az egész anyagnak, ez kétségtelen.
A rövid instrumentális bevezetőt követően két punkos, tempós darab nyitja az albumot (Crawling /DownWithEverything/, Trapped In An Endless Loop), majd a gyönyörű dallamokkal kísért Almost The Lost mutatja meg a csapat egy teljesen másik arcát. A This Flow végre behozza a fentebb már említett pszichedeliát: monoton, egy témára épülő, groove-os atmoszférája nagyon emlékeztet a finn Death Hawk dolgaira.
És tulajdonképpen ez a sorminta marad is végig a korongon: a punkosabb, gyorsabb, durvább számok felváltva érkeznek az elszálltabb, gótikus-pszichedelikus rocktételek után, így tartva fenn végig a változatosságot. A Shine például szépen hozza vissza a The Sisters Of Mercy harmincöt évvel ezelőtti hangulatát (erre a Je művésznév alatt futó énekes hangja is alaposan rájátszik).
Nagyon organikus hallgatnivaló a "We Have Been Here Before": kifejezetten eltalált a számsorrend, nem ül le az anyag, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy a bő nyolcvan perc minden pillanatára emlékszem. Talán jobb lett volna akár két részletben kiadni ezt az albumot, mert akkor talán befogadhatóbb, memorizálhatóbb lett volna az egész: így azért el lehet veszni a dalokban, habár ez is tipikusan olyan lemez lett, melyet évekig lehet hallgatni, olyan masszív itt a tartalom.
Szóval kiváló cucc ez: az égadta semmi köze a metalhoz, viszont a post-punk, indie/gót rock rajongóinak kötelező. Nincs benne semmi felesleges művészkedés, csak kiváló dalszerzői képességekkel megírt, laza és döggel teli nóták. A záró két monumentális tételért (Queen Of Light, Worlds Collide Dans Ma Tete) pedig önmagában megéri meghallgatni az albumot. Csalódás kizárva.
9/10
