Metalos körökben szeretünk feszülni, mint pók a lucernásban, hogy ki mennyire kemény zenét hallgat. Persze az, hogy mi számít keménynek, már egy nehezebb kérdés: lakossági műfajokból az ember ide sorolná mondjuk a black és a death metalt, de ahogy ezeket leírom, már látom is nyílni a brutális zenék nyúlüregét: blackened death, brutális death metal, deathcore, ésatöbbi… messzire vezet ez a járat, és valahol az üreg legmélyén fogjuk megtalálni a Dyoxidont.

De jelent ez egyáltalán bármit? Mindig mindent lehet überelni sötétségben, brutalitásban, tempóban, disszonanciában, de egy ponton túl mindez az élvezhetőség rovására fog menni - hiszen lehet bármilyen hiperkőkemény egy lemez, ha együltő helyemben képtelen vagyok végighallgatni, és szinte semmi nem marad meg belőle másnapra. Persze mindenkinek más a tűrőképessége, az enyém például a grindcore, porncore, goregrind, slam death és társai magasságában kezd átbillenni, de az egészen biztos, hogy a Dyoxidon új albuma, a “The Decaying Multiverse” már messze a befogadható zenék spektrumának legvégén fog számomra elhelyezkedni. Itt ugyanis már nagyon nehéz dalokról, vagy egyáltalán zenéről beszélni. A simán csak Host_Revenant név alatt alkotó művész legújabb korongja ugyanis olyan, mintha a pokolból hallgatnánk egy live stream-et.

A márciusban megjelent lemez horrorisztikus jeleneteket jár körbe: a Psychosomatic Harvest például az emberek fölött uralkodó, és őket saját maguk elpusztítására kényszerítő földönkívüliekről szól, míg a Parasite Communion olyan asztrális lényekről mesél, akik magukat jóindulatú istenségként beállítva szipolyozzák el az őket imádó emberek életerejét. Vagy felhozhatjuk akár a Light Of A Cybernetic Sunt is, melynek főszereplője ráébred, hogy az őt körülvevő világ teljes egészében művi, és embertársai közül senki sem sejti, hogy egy szimulációban vannak.

Mindezt viszont csak azért tudom, mert utánaolvastam. Ha pusztán az audióra lennék hagyatkozva, bizony kevébsé tudnék specifikus dolgokat írni a darabokról (a dal szót erősnek érzem ebben a kontextusban). A “The Decaying Multiverse” nem az a tipikus riffelős-hörgős-duplázós metal album, mely a komfortzónámat jelentené; műfajilag az indusztriális black-death kategóriába sorolható, érzésre viszont olyan, mintha egy rozsdás, fülsértően csikorgó liftben ereszkednénk le a pokol legmélyebb bugyraiba.

A gitártémákat kihallani szinte lehetetlen, nem csak hogy nincsenek riffek, de a gitár annyira szénné van torzítva, hogy gyakorlatilag atmoszféraként funkcionál hangszer helyett. Dobokról nehéz beszélni, inkább zakatolást emlegetnék. És a vokál is kemény dió: a nyitó darabban gyakorlatilag egyáltalán nincsen, csak azért, hogy az azt követő Tempest Nexusban aztán egy föld alatti szervizaknából ránk törő szörnyeteget idézve üvöltsön, hörögjön az album végéig.

Ami nem kevés idő, ez a pokoljárás ugyanis bő egy órán keresztül tart. Bevallom férfiasan, kellett is tartanom az album felénél egy háromnapos kávészünetet, hogy aztán újult erővel folytathassam az ocsmány utazást az indusztriális tébolydába. Kásás, súlyos döngölés, kísérteties szintetikus háttérvokálok, hátborzongató morgás, rémálomszerű atmoszféra, kakofónia, az egész lemez lüktet, fortyong, dühöng, mint valami felszínre szabadult ősi vasszörny - ez a lemez csak a viharedzett avantgárd metálos füleknek ajánlott.

Én is ilyenekkel rendelkezem, szóval a hallgathatóság és a káosz mezsgyéjén egyensúlyozó műfajok nem ismeretlenek számomra. Portal, Imperial Triumphant; ezeket az előadokat mind-mind hallgattam már többször, önszántamból, élvezettel. A “The Decaying Multiverse”-t viszont nekem is szinte lehetetlen zeneként, rekreációs céllal hallgatni, viszont egy dolgot biztosan elmondhatok róla: a Dyoxidonnak ezen a korongon sikerült szintetizálnia a cseppfolyós brutalitást. És ezért mindenképp jár a pont.

7/10