Az esős, borongós időszaknak, a hótakaróval borított tájnak az ezekkel együtt járó viszontagságok ellenére is megvan a maga szépsége, kiváló aláfestőzene lehet mindehhez a szomorkás dallamokkal átitatott doom metal például.

A Spikerot Records feje, Davide Straccione nevéhez köthető a 2013-ban megalakult olasz doom/death metal formáció, a Shores Of Null. A srácoknak március 24-én jelent meg a negyedik soralbuma, a "The Loss Of Beauty”, melyet a Spikerot gondoz természetesen (a banda előző lemezének kritikáját ITT találod).

Ahogy a "Beyond The Shores (And Death And Dying)”, úgy az új anyag is együtt rezonál a kifejező lemezborítóval: az előbbin egy havas táj látható, utóbbin pedig egy kissé művészibb fotó, két szál szakasztott csipkebokorvessző egy aprócska „cserépben”. Ha belemerülünk a zenehallgatásba, szépen el is lehet veszni a fotó szépségében, ezért is tartom fontosnak a releváns albumborítókat.

A 2020-as korongon egyetlen harmincnyolc perces dalba olvasztva jött szembe velünk a szomorkás, álmodozós doom/death, most tizenhárom nótát (ebből kettő bónusz) rögzítettek a srácok, a teljes albumhossz pedig ötvenöt perc. Amolyan felvezetőként szolgál a rövidke instrumentális Transitory című dal. Ezzel be is van hangolva az album a maga keserédes hullámhosszára.

A Destination Woe pedig még inkább beleveti magát az atmoszferikus doom/death meseszép világába: szívfacsaró gitármelódiák, dallamos és hörgős ének ellensúlyozzák egymást ebben a mély érzelmektől fűtött darabban. A The Last Flower romantikus, álmodozós hangképe tovább hevíti a lelkünk mélyén belobbant parazsat, szinte szárnyalunk a Shores Of Null muzsikája által.

Kissé sötétebb ösvényre téved a Darkness Won’t Take Me, de az előbbiekben elhangzott motívumokkal a hátán cammog tovább a Paradise Lost-ízekkel megfűszerezett tétel. A többi nóta is megüti a szintet, talán annyiban mutatkozik hiányérzet a részemről, hogy nincsenek hirtelen kizökkentő, hullámvasútszerű megoldások, melyek segítségével egy kis változatosságot lehetne belevinni az összképbe (na jó, azért a The First Son zongorás-vonós kettőse egészen másfajta kottából játszik).

De ez mindössze csak szőrszálhasogatás a részemről, ugyanis kiválóan megkomponált szerzemények követik egymást. Az az igazság, hogy mindezek ellenére kissé lelohasztja az embert ez az ötvenöt perc, ezért kellett volna valami pluszt belevinni. Na de tegyük félre a kötözködést és legyünk hálásak a Shores Of Nullnak, amiért ilyen nagyszerű muzsikával ajándékoztak meg minket.

8,5/10