Ha van műfaj a metalon belül, mely a leginkább túltelítetté vált az elmúlt 8-10 évben, akkor az fixen a death metal. Ez az alapvetően '80-as, '90-es években fénykorát élő zsáner a 2000-es évekre eléggé háttérbe szorult, először a nu metal miatt, utána az esetek többségében mérhetetlenül kommersz metalcore miatt, és a legmasszívabb újra fellángolását a deathcore-nak köszönheti, ami azért valljuk be, inkább hiánypótlásra jó, mintsem tényleges trónöröklésre.
Aztán valahogy az említett műfajok jelentőset veszítettek a lendületükből, vagy csak szimplán megjelent az igény újra a klasszikus, kompromisszummentes hullatúrásra, de egyik napról a másikra gyakorlatilag a földből kezdtek előugrani az újabbnál újabb csapatok és a régiek is teljesen új erőre kaptak. Ez a jelenség főleg az undergroundban mérhető le jól, de ez gondolom egyértelmű.
Elég megnézni bármilyen magazin, vagy fórum friss megjelenések rovatát, és jól betippelhetően egy nagyon vastag marzsot fognak felölelni az új death metal albumok (maximum valamilyen mutációban). Emiatt ugyan nem mondanám, hogy túlzottan felhígult volna a műfaj, de tény, ma death-rajongóvá válni a legkönnyebb és a legkevesebb keresgélést igénylő művelet. És emiatt az állapot miatt jó néha ilyen albumokat hallani, mint a norvég Nexorum második albuma.
Jelen cikkünk tárgya inkább tekinthető black-death keveréknek, de főleg a death része a hangsúlyos, a black metal inkább mint hangulatfokozó elem van jelen. Előzetesen annyit tudtam erről a bandáról, hogy két Keep Of Kalessin-tag is van benne. A basszeros, Wizziac, és a gitáros, Roger Isaksen, aki a Keepnek élőben a gitárosa, egyébként meg az Embrace The Dawn énekese. Ez azért számított olyan jó ajánlólevélnek, hogy ugorjak a lemezre, és az a helyzet, hogy egyáltalán nem csalódtam.
Klisé frázis, de ez az album olyan súlyos, mint egy küllő. Konkrétan egy gyenge pillanatot nem tudok mondani rajta. A nyitó Shun egy beetetősen lassan építkező, de egy ponton kész örvénybe kapcsoló aprítás, mely remekül tükrözi, hogy mire lehet számítani az album többi dalában. Egy másodpercre sincs zsákbamacska érzete az embernek.
A Solvet Saeclum in Favilla egy klasszikusabb értelemben vett death metal dal. Igazi cséphadarás, és az album legjobb dobtémái is ehhez a tételhez köthetőek. Talán ebben a számban jelenik meg legjobban az album kompromisszummentessége. Az ezt követő The Pesilential Wind egy fokkal doomosabb, menetelősebb tétel, de a végére az is elszabadul, de úgy, hogy az alaphangulatát még ott is megőrzi.
Az Elegy Of Hate a nyitó dallal rokon, black-death támadás. Igazából teljesen legitim, hogy a két előzetes kislemezdalból az egyik ez (a másik az ezt követő Cult Of The Monolith, ez is nagyon hasonló tétel, bár ennek van egy minimális 1914-ízvilága), ugyanis ez megint azok között a darabok között van, melyek remek körképet mutatnak a lemezről.
Az Eldritch Abominations egy disszonáns, sokkal hangulatosabb dal, mint a többi. Az extrémitás itt is jelen van, de sanszosan itt inkább az atmoszférakeltés volt a cél, és ezzel együtt talán ez a nóta hasonlít leginkább a Keep Of Kalessin világára. Még ebbe a ligába sorolandó a Sinnets Krig, bár itt annyival azért megfejelték a dolgot, hogy egy kicsit morbid, de kifejezetten fülbemászó dallamvilágot is kapott a dal.
Az album végén előkerülő Mother Of Ghouls egy közel hibátlan death metal dal, kimondottan a törzsből headbangelős fajta itt-ott melodikusabb elemekkel, de mivel alapvetően egy olyan egybefüggő mészárlás az elejétől a végéig, ami kifejezetten a kedvenceim közé tartozik, ezért úgy vagyok vele, hogy mind a dallamosabb részei, mind a kimondottan epikus szolója bőven a tolerálható kategóriába esnek. A záró Wrath Of Zeal a legblackesebb tétel az egész lemezen, melynél nagyon építettek az instrumentális részekre, ezzel helyenként már-már Opeth-i hatást értek el, úgyhogy egy percre nem kérdés, hogy imádtam.
Ha nagyon bele kéne kötnöm valamibe, akkor az talán az lenne, hogy egy kicsit rövidnek érzem a lemezt. Nem egész háromnegyed óra, és néha emiatt egy kicsit kapkodósra sikerült. Értem ezalatt, hogy vannak dalok, melyeknél simán belefért volna egy hosszabb megközelítés, és még így sem lett volna sem vontatott, sem kevésbé feszes.
Ezenkívül igazából semmilyen szinten nem tudom és nem is akarom bántani a "Tongue Of Throns"-t. A zenészek teljesítménye abszolút profizmus. Hallani, hogy komoly dalírási folyamatok zajlottak a háttérben. Aminek direktnek és zsigerinek kell lennie, az direkt és zsigeri, de ott van mögötte a kompozíció és a dalszerzői tehetség, úgyhogy minden kirakósdarab tökéletesen illeszkedik.
A "Tongue Of Thorns" tipikusan az a lemez, melynek az is lehetne a reklámszlogenje, hogy "ha már unod a kommerszet és vért hánysz a tucatmegoldásoktól, akkor itt egy olyan vérhányás, melyet imádni fogsz".Közel hibátlan extrém metal lemez, melyet - nem titkolom - hetente párszor simán újrahallgatok. Ilyen nagyon rég történt utoljára. Szerintem ennél nagyobb dicsértet nem tudok adni erre a teljesítményre. A pontszám jelképes, mert a skála véges.
10/10
