Van abban valami szimbolikus, hogy mind a Metallica, mind pedig az Overkill új albuma április 14-én jelent meg: a két amerikai thrash metal banda szinte egy időben indult bő negyven éve, ott bábáskodtak a stílus születésénél, de gyakorlatilag ezzel fel is soroltuk a közöttük meglévő hasonlóságokat. Jobban két zenekar nem is különbözhetne egymástól kereskedelmi sikeresség, pályaív vagy művészi megközelítés tekintetében.
Sokat gondolkoztam a két anyag kapcsán, mert nagyon sok kérdés merült fel bennem a hitelesség, az elkötelezettség, a függetlenség, illetve a fősodor és az underground vonatkozásában. A vicces az, hogy mára már a Metallica és az Overkill is kiharcolta magának a teljes függetlenséget, bár a skála két ellentétes végén pozícionálva magát. A Metallica minden idők legsikeresebb metalzenekaraként pontosan ennek eredményeképpen ma már azt csinál, amit csak akar, senki sem szólhat bele abba, hogy miként intézik az ügyeiket. Ha gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy az Overkill pedig pontosan a siker (a közönség tömeges érdeklődésének) teljes hiánya miatt tehet azt, amihez éppen kedve szottyan.
Az Overkill a '90-es évek első pár évében került közelebb a berobbanáshoz egy nagykiadós kaland kapcsán, de az sem sült el jól: megégették magukat és azóta kitartóan az underground szintjén mozognak, szinte konok módon kerülnek mindent, ami a hardcore tábortól különböző szélesebb hallgatóság tetszését bármilyen módon elnyerhetné.
Bő negyven év után is kitartóan ragaszkodnak ehhez a punkos dühvel előadott, némi amerikai powerrel megfűszerezett, tőrőlmetszett thrash metalhoz: érdemes belehallgatni a diszkográfiájukba, mert mintha csak valami időbuborékban ragadtak volna, olyannyira metszenek le mindent a zenéjükről, ami eltérne a részben általuk is megírt stílushatározótól.
A külső dolgok (producer nélküli stúdiómunka, szerény költségvetés minden téren) oka természetesen az anyagi oldal szűkössége, ám az Overkill itt is monomániásan házon belül old meg mindent, nem enged értő, külső produceri fület a munkálatokhoz, érzésem szerint pedig ez rengeteget dobhatna a teljesítményükön (előző két lemezük kritikája ITT és ITT olvasható).
Nos, a Nuclear Blast gondozásában megjelent huszadik (!) soralbumuk, a "Scorched" tulajdonképpen az eddigi anyagaik sormintáját követi, de mégis másabb lett. A lemez már 2020-ban megírásra került, 2021 tavaszán került volna kiadásra, azonban a pandémia miatt többszöri halasztást szenvedett el és végül idén áprilisban érkezett meg. Változatlan felállásban készült, ismét a zenekar volt a producer és csak a keverésért (Colin Richardson) és maszterelésért (Maor Appelbaum) felelt külsős szakember. A végeredmény azonban önmagáért beszél: a "Scorched" az utóbbi legalább húsz év legütősebb Overkill-korongja lett.
Tíz tétel bő ötven percben: már itt látszik, hogy az amerikaiak végre tényleg lemetszették azokat a feleslegeket, melyek rendszeresen kitöltik a dalaikat. Feszes, kicentizett zúzás található itt, ráadásul az a düh és agresszió, mely mindig is Bobby Ellsworth süvöltésének jellemzője volt, itt hatványozottan jelen van. Tényleg elképesztő az, amit ez a hatvannégy éves frontember produkál: tudom, sokan miatta nem szeretik a bandát, de olyan energia feszíti, melyet nagyítóval, helyesebben EKG-val és vérnyomásmérővel sem találnánk a fiatalabb generációban.
Már a nyitó címadó tétel iszonyatosan bedurrantja a hallójáratainkat, olyannyira, hogy a következő két nóta (Goin' Home, The Surgeon) nem is tudja felvenni vele a ritmust. Azonban a Twist Of The Wick, de különösen az eszementen daráló, groove-os Wicked Place helyrerántja a dolgokat. A Won't Be Coming Back afféle power metalos koncerthimnusz, mely kissé ki is lóg a korongról. Aztán érkezik a Fever, mely akkora thrash metal pusztulat, hogy az valami elképesztő. Ahogy a banda a csúcsra járatja ezt az alattomos, koszos tételt, az tanítani való.
Az újabb kiemelkedő darabokig egészen a lemez végéig kell várnunk: a Know Her Name és a Bag O' Bones ismét valami kegyetlen húzású nóták, a szaggatott, szinte funkos riffelés, a hozzá tökéletesen illeszkedő ritmusokat és filleket hozó dobmunka mind kiemelkedő. Így a tíz tételből hat egészen zseniális, a többi is bőven az utóbbi évek Overkill-termése felett áll, szóval az új anyagban tényleg csak az találhat kivetnivalót, aki kifejezett ellenszenvvel viseltetik az amerikaiakkal szemben.
A bevezetőben feltett kérdésre pedig talán a frontember keresetlen szavaival válaszolhatnánk: "Vagyunk, akik vagyunk és azzal, hogy kik vagyunk, már iszonyatosan hosszú ideje tisztában vagyunk. Az, hogy egyértelműen felismerhető a stílusunk, de a karrierünknek e pontján mégis valami újat tudunk nyújtani, rohadtul izgalmas számunkra." Az Overkill számára mindig is ez a koszos, mocskos, nyers agressziótól duzzadó thrash metal állt a legjobban, mi pedig örülhetünk, hogy ennyi kedvvel teszi a dolgát a zenekar. Nagyon masszív anyag ez, kizárt, hogy csalódást okozzon a rajongóknak.
9/10
