Általában két oka szokott lenni annak, amiért egy zenekar a lemezkészítés során nem alkalmaz producert: vagy nincs anyagi forrása (magyarán pénze), hogy megfizessen akár egy középkategóriás szakembert vagy úgy gondolja, hogy az ő kreatív folyamataiba ne szóljon bele másvalaki, ne korlátozza az önmegvalósításban és különben is, nála jobban úgyse tudja senki, hogy mit és hogyan is akar létrehozni a stúdióban. Az utóbbi hozzáállás pedig egy banda életének két átellenes szakaszában szokott előfordulni: a teljesen kezdő, éppen ezért határtalan önbizalommal és nulla tapasztalattal rendelkező, mondhatni gyerekcipőben járó csapatoknál vagy fordítva, a veterán, több évtizedes pályafutást a hátuk mögött tudó brigádoknál. Mondani sem kell: producerre márpedig szükség van.
A kívülállók számára az alkotóművészet amolyan mágikus csoda, melyet az öntörvényű művészember egyedül, kies magányában önnönmagát meggyötörve él meg. Megmagyarázhatatlan forrású ihlettől vezérelve hozza létre műveit, legyenek azok regények, versek, dalok vagy szimfóniák, festmények vagy szobrok. Ez természetesen teljes félreértés.
Nagyon ritka az olyan alkotó, aki nem tanulja művészetének mesterfogásait. Nem véletlen, hogy általában színterekről beszélünk a rockzenében is, azaz egy helyen és egy időben létrejövő alkotói közösségek termelik ki az adott stílust, egymástól tanulva és rendszerint egy-egy tapasztaltabb menedzser vagy zenészkolléga szárnyai alatt. Ugyanez érvényes a festőkre, balettművészekre, de a regényírókra is: iskolákba járnak, mesterektől lesik el a trükköket, és őket is körbeveszi az a közeg, amelyben társakra lelnek (és lelki támogatást is kapnak egymástól).
A tanulás mellett a gyakorlás is természetes velejárója az alkotásnak: sokat és gyakran rosszat is létre kell hozni ahhoz, hogy létrejöjjön a rutin. Sőt, pontosan ehhez kell a külső segítség, hiszen az alkotó a saját művét rendszerint csak hosszabb idő elteltével tudja csak többé-kevésbé objektív módon megítélni (ha egyáltalán). Például egy író esetében egy regény leadását követően következik a szerkesztői munka: többszöri újraírás, átírás, gyakran teljes koncepcióváltás is megtörténik ebben a fázisban.
A producer hasonló feladatot lát el egy rocklemez megírása és felvétele során: gyakran dalszerzőként is részt vesz a munkafolyamatban, de általában szerepe a szűrésben ölt testet, azaz szelektál, tippeket ad, a gyengébb nótákat-dalrészeket kirostálja, a jókat felerősíti, egységesíti a művészi koncepciót, stb. Ennek a zenekar természetesen határt tud szabni, sőt, köteles is erre, hiszen a producer elsősorban szakértőként vesz részt egy lemez létrehozásában és nem azért ül ott, hogy saját magát önmegvalósítsa.
Az amerikai thrash/power metal veterán csapat, az Overkill február 10-én jelentette meg tizennyolcadik stúdióalbumát a Nuclear Blast kiadó gondozásában "The Grinding Wheel" címmel és a fentiek mindennél egyértelműbben mutatkoznak meg a kereken egyórás anyagon.
Az 1980-ban alakult Overkill mindig is a thrash színtér másodvonalában mozgott, egyszer ért közel az áttöréshez, amikor is nagykiadóhoz, az Atlantic Records-hoz szerződött az 1993-as "I Hear Black" idején. Ez a korong próbált a korszak megváltozott rockzenéjéhez alkalmazkodni némi stílusváltás révén, de a kilencvenes évek grunge és alternatív gátszakadása őket is elmosta. A kétezres évek elején aztán gyakorlatilag az alapoktól építették újra önmagukat, stabilan megvetve lábukat az underground felső ligájában.
Egy napon nem lehet említeni őket kereskedelmi vagy koncertlátogatói sikeresség szempontjából a stílus nagyágyúival, de láthatóan ez egy fikarcnyit sem érdekli az együttest. A két őstag-alapító és dalszerző páros, Bobby "Blitz" Ellsworth énekes és D.D. Verni basszusgitáros két-háromévente előáll egy új koronggal, de ez csak pár hónapra szakítja meg a tulajdonképpen szünet nélküli turnézást. Ebből élnek ugyanis.
Annak, hogy az Overkill valahogy sosem tudta befutni azt a pályát, amit például a Testament vagy az Exodus igen, van egy általam nagyon egyszerűnek vélt magyarázata: egész egyszerűen sosem írtak olyan jó dalokat vagy lemezeket. Valahogy mindig azt éreztem egy-egy albumuk hallgatásakor, hogy sosem sikerül még egy dalt sem megírniuk úgy, hogy az leszakítsa az ember fejét, mint ahogy egy "The Gathering" vagy egy "Blood In, Blood Out" teszi.
Az Overkill zenéje alapvetően egy punkos dühből előadott, egyszerű, de rendkívül agresszív stílusban tolt proto-thrash, korszakuktól függően némi power ízzel megtámogatva, általában a refrének terén. Bobby Ellsworth személyében túlzás nélkül a rockszíntér egyik legelvetemültebb hangú és energiájú frontembere dolgozik a csapatban, aki a Bon Scott-Udo Dirkschneider iskola aranydiplomás végzőse, mit végzőse, felkent prófétája. De mégis: egész egyszerűen mindig eltolják.
Hiába kezdik az adott dalt egy király riffel, amire rendszerint csordavokál érkezik és ritmizálja tovább a szerzeményt, mindig túlbonyolítják, feleslegesen törik meg az adott tétel lendületét egy teljesen másik és eltérő hangulatú témával, végtelenített szólózások folynak, megint új téma, majd a hatodik perc végén visszakanyarodás az eredeti gitármenethez, amire már nem is emlékszünk.
És a dalok hossza: öt-hat-hétperces monstrumokat kapunk, mintha a Rush vagy a Pink Floyd játszaná progresszív rockját. Teljes aránytévesztés: egy Vektor kaliberű és stílusú bandának ez jól áll, mert ez zenéjük alapja, de az Overkill egész egyszerűen túljátssza a nótáit és az egyébként király riffek, melyek három, legfeljebb három és fél perces hosszban képesek csúcsra futni, elvesztik lendületüket és egyben a hallgatók türelmét is. Minek ugyanazt a verzét hatszor elénekelni? Minek a refrént nyolcszor?
Tíz nótát kapunk hatvan percben. Nos, ebből húsz perc teljesen felesleges és egyetlen olyan dalt sem találunk a korongon, melyből ne lehetett volna legalább két percet meghúzni. Nagyon-nagyon bosszantó az egész: minden adott lenne ahhoz, hogy egy bitangul koszos, bele-az-arcodba jellegű, igazi mocskosul amerikai thrash metal anyagot kapjunk, ehelyett sajnos már a negyedik-ötödik tételnél unalomba fullad az egész.
Ez egyértelműen a profi producer hiányának tudható be, a hiány viszont a csapat tudatos döntése, tehát saját maguk tehetnek az egészről. Pontosan egy értő külső fül hiányzott itt, aki lenyesi a felesleget és igenis megmondja Verniéknek, hogy ez vagy az itt vagy ott nem jó, srácok. De nem volt ott senki: Andy Sneap a keverésért-maszterelésért felelt és hozta a szokásos pengeéles, csikorgóan steril hangzását. Ez bizony csalódás: pedig sokkal jobb is lehetett volna a "The Grinding Wheel", mert a riffek, az ötletek ott vannak valahol a nóták alapjaiban, hat láb mélyen eltemetve.
7,5/10
