"Ha a Greta Van Fleet a legjobb banda, melyet a fiatal generáció fel tud mutatni, akkor tudod, hogy a rock halott" - mondta Steven Wilson, a progresszív rock ikonikus figurája. Nehéz ezzel a kinyilatkoztatással vitába szállni, ugyanis aki követi az eseményeket, tudja, hogy Wilson egészen pontosan mire is célzott, amikor ezt mondta.
A 2012-ben megalakított michigani hard rock banda, a Greta Van Fleet (a továbbiakban csak GVF) már a karrierje kezdetén bepárásította az amerikai rockújságírók szemüveglencséjét, akik egyenesen a rockzene megmentőiként tekintettek rájuk. A bibi ezzel csak az, hogy a Kiszka fivérekbe mindössze annyi egyéniség szorult, mint egy perfekcionista Michael Jackson-imitátorba.
Steven Wilson nem véletlenül láttatja a fentebb leírtak szerint az eseményeket: a GVF ugyanis az egykori stílusalapító hard rock legenda, a Led Zeppelin köntösét öltötte magára, amivel, mint Wilson esete is mutatja, nem lehet bárkit meghülyíteni, csakis a regresszió mocsarában dagonyázó nosztalgiahuszárokat. "Aki előre néz, mindig messzebbre lát" - énekli Paksi Endre, és milyen igaza van.
A GVF előző lemezén (kritika ITT) még óriási túlerőben voltak a Zeppelin-féle témák az egyéni ízekkel szemben, mára azonban kezd megfakulni ez a túlsúly, úgy néz ki, lassacskán elengedik Robert Planték kezét. Viszont ahogy eldobják ezt a mankót, kirajzolódik egyfajta kép, ami pedig azt festi le, hogy a járássegítő nélkül bizony beszűkült a mozgástér.
A srácok új albuma - mely a Republic Records gondozásában jelent meg július 21-én "Starcatcher" címmel - ezúttal már nem a Zeppelin kosarából merít, bár néhány ritmusképlet azért még emlékeztet rájuk. Ez egyébként jó pont, csak kicsit megkésve lépték meg, már olyannyira rájuk sült az a bizonyos bélyeg, hogy marha nehéz lesz levakarniuk magukról.
Sikerült eltalálni a megfelelő hosszt a lemez játékidejét illetően, bizonyos tekintetben pedig kifehérítették a korábban mások keze által bemocskolt dalírói metódust. Ezzel együtt pedig fel is adták maguknak a leckét, de rendesen: saját kútfőből hogyan fogunk ütős számokat írni? Őszintén? Sehogy. Legalábbis egyelőre. Erről tanúskodik a korong tíz dala, ám hazugság lenne azt állítani, hogy csapnivaló szerzemények sorakoznak rajta.
Kellemes hallgatnivaló még annak ellenére is, hogy nem sok mindent tudnék visszaidézni belőle. Mivel a srácok a hard rock lágyabb húrokat pengető vonulatát célozták meg, nagyon jól működik a dolog egy-egy extrémebb muzsika közé pihentetőleg beiktatva. Ami még negatívumként felhozható, hogy túlságosan egybefolynak a dalok, nem elég karakterisztikusak, kissé sematikus az összkép.
Tetszik a kellemesen hullámzó ritmikájú nyitótétel, a Fate Of The Faithful (nyomokban Led Zeppelint tartalmaz), a frankó gitártémával operáló Frozen Light, az akusztikus Meeting The Master meg a záró Farewell For Now. Sokkal jobb most a megítélésem, mint a legutóbbi anyaguk kapcsán, végre nem visszafelé lépkednek, távolodnak az egyébként jogosan rájuk sütött címkétől.
Ha a srácok kissé szélesebb spektrumban gondolkodnának, nem kizárólag a hard rock archetípusának a cipőjében lépkedő szerepkört erőltetnék, az sokat segítene. Na de ettől függetlenül is célba ér majd, és eddig is célba ért a srácok muzsikája, igazán nincs mitől félniük.
7,5/10
