Ami késik, nem múlik. Egyfelől közel hat év kihagyás után megérkezett a dupla frontcsajos Butcher Babies új anyaga, mely nem is egy, hanem rögtön két album. A lemez egyik része a dallamosabb, míg a másik a csapat súlyosabb oldalát kívánja bemutatni. Másfelől ez a megérkezés még nyáron történt, úgyhogy épp itt volt az idő írni róla.
Úgy hozta a sors, hogy a banda alakulása óta nyomon követem a Butcher Babies munkásságát, amiben semmi szándékosság nem volt. Valahogy mindig szembejött velem egy hír, egy dal vagy egy lemez velük kapcsolatban, ami szolgált némi támponttal. Kétség kívül a csapat magját és gerincét a remek torkokkal megáldott Heidi Shepperd és Carla Harvey énekesnők alkotják, akikre a zenekarnév is utal.
A kezdetekkor elég figyelemfelkeltő volt, hogy az énekesnők topless álltak a színpadon, nyilván férfiszemmel ez elég hivalkodó volt, ugyanakkor valahol szomorú is, hogy ezzel akartak hírnevet szerezni maguknak és nem pedig a zenével. Úgy vélem, nem a metalszíntér az, ahol ez a fajta magamutogatás kell az érvényesüléshez, hisz' így is vannak olyan a zenekarok, ahol az énekesnők túlzott pózerkedést folytatnak a megjelenésükkel kapcsolatban.
Viszont ezt a fajta megnyilvánulást hamar befejezték, és milyen jól is tették, hogy hagyták, hogy inkább a muzsika beszéljen helyettük, hisz a 2013-as "Goliath" egy teljesen korrekt és vállalható debüt képét mutatta. A két évvel későbbi "Take It Like A Man" meg bebizonyította, hogy a hangszeres szekció nem csak dísznek van a lányok körül, hanem, hogy igen is oda kell figyelni rájuk, mert itt egy jól összerakott bandáról van szó. A 2017-es "Lilith" már egy sokkal karizmatikusabb csapatot mutatott, ahol sokkal jobban kidomborodtak a jellegzetességeik és a korong egyértelműen jelezte, hogy a BB igenis ki akar lépni a skatulyából és több, is mint a tucat frontcsajos bandák többsége. Így hát minden adott volt a zenekar számára a továbblépésre és fejlődésre, de ezzel szemben az új anyag elég vegyes érzéseket keltett bennem.
Az "Eye For An Eye…" korong nem igazán nevezhető teljes értékű albumnak, lényegében csak egy EP a maga hét dalával és huszonnégy percével. Itt a BB nyit a mainstream felé, egyértelműen ráfeküdtek a rádióbarát, slágeresebb dalokra, ami jól is áll nekik. A Sleeping With The Enemy – Bottom Of A Bottle – Yorktown – Dreaming In Color – Last Dance mind-mind potenciális sláger. Könnyen el tudom képzelni, hogy ezek a nóták betalálnak a zenecsatornáknál.
Kicsit kilóg a sorból az It’s Killin’Time, Baby!, melyben az Escape The Fate énekese, Craig Mabbit vendégeskedik. Ez egy intenzív, agresszív nóta, melyben az előzőektől eltérően nincs tiszta ének, de mindenképp az erős számok táborát gyarapítja. Zárásnak megkapjuk a Sleeping With The Enemy rádiós szerkesztésű változatát, melyben a Five Finger Death Punch gitárosa, Andy James működik közre. Viszont ez a tétel teljesen fölösleges, semmi újat nem ad hozzá az összképhez, de még az eredeti dalhoz képest sincs lényegi különbség.
A "…’Til The World’s Blind" lényegében egy hamisítatlan BB-lemez, mely már terjedelmesebb és karcosabb anyag. A korong az intrónak szánt Darn That Nightmare tétellel nyit, amit egy '50-es évekbeli big band hangszereléssel ruháztak fel: kicsit szokatlan, de abszolút üdítően hat. Ezt követően kis hullámvasutazásba kezdenek a dalok, ugyanis van itt minden, mint a búcsúban. Egyfelől itt vannak az ízig-vérig tipikus BB-darabok, mint a Red Thunder, Wrong End Of A Knife, I Fell Asleep At The Table vagy a kicsit sehova nem illő Beaver Cage a maga őrült partihangulatával. Mondhatni, ezekben semmi újdonság nincs, de mégis működnek, erős darabok.
Felkerült két ballada is a lemezre, a Last December és a This Is The Part képében. Az előbbi hiába operál szép dallamokkal, végig ott motoszkál benne a súly. Az utóbbiban Chad Grey (Mudvayne, Hellyeah) vendégeskedik és inkább nevezhető a szó szoros értelmében balladának, igazán szép dal, tökéletesen működik mindkettő.
Természetesen megvannak a lemez igazán bestiális szerzeményei is. A Backstreet Of Tenesse, King Pin, The Devil Cut Me Off, de még a címadó tétel is ide sorolható. Ezek mutatják igazán, hogy van még a bandában kraft, csak nem ezek alkotják a lemez velejét. Sajnos néhány tölteléknóta is helyett kapott: A Spittin’ Teeth hiába kemény, mégsem üt igazán, a Best Friend egy Saweetie és Doja Cat rapnóta feldolgozása, ez is egy semmilyen darab lett és a záró Don’t Touch My Pole végképp fölösleges.
Az "Eye For An Eye… / …’Til The World’s Blind" végső soron egy korrekt, erős anyag lett, melynek megvannak éppúgy a hibái, mint az erősségei. Viszont ha a másik oldalról nézzük, a Butcher Babies kicsit a két szék közül a földre esett. A teljes nyitást a mainstream felé nem merték meglépni, inkább csak belengettek néhány slágernótát, hogy ilyet is tudnak. A karcosabb oldal meg nem lett annyira meggyőző, hogy miért ezt hallgassam, és miért ne mondjuk bármelyik korábbi anyagukat.
Arról nem is beszélve, hogyha nem erőltették volna a duplalemezes kiadást, akkor mindkét oldalról le lehetett volna vágni a fölösleget, a tölteléket és akkor egy tömör, de annál változatosabb anyag született volna. Ezek után mindenképp kíváncsi vagyok, merre indul el a banda, mert ahol most tart, az inkább útkeresés. A lemez július 7-én jelent meg a Century Media gondozásában.
7,5/10
