Valahányszor új lemezt kapok recenzióra, az első dolgom meglesni a banda vizuális kísérőanyagát - logót, albumborítót, promófotókat - és azok alapján tippelni, hogy vajon milyen stílusú, esetleg milyen minőségű zene fog rám várni a korongon. Tízből kilencszer el is szoktam találni, de a New York-i Guhts fényképeit elnézve elhagyott a megérzésem. Komor szakállas negyvenes férfiak, és a zenekar élén egy - első ránézésre - hasonló korú, kertvárosi, jókedélyű, mégis kivarrt-kemény fodrászhölgy néztek rám vissza a képekről. Bármi is lesz ez, gondoltam, nem lehet unalmas.
És ha más megérzésem cserben is hagyott, ez utóbbi, szerencsére nem. A januárban megjelenő “Regeneration” ugyanis pont abba a kényelmes, harmincöt-negyvenöt perces időintervallumba esik, amit ideálisnak tartok egy album esetében, és nem nagyon tartalmaz léptetős dalokat, töltelékeket, vagy kliséket. Mint ahogy slágereket és kapaszkodókat sem. Ahhoz tehát, hogy a Guhts zenéjét élvezzük, kell egy kis elfogultság a shoegaze-es, post-rockos, noise-os, ráérős-zajos stílusok irányába.
A “Regenerations” ugyanis tömör zajfal, akusztikai állóhullám, mely valahogy mégis elsodor, ha az ember nem kapaszkodik rendesen a valóságba. Mert van ezen a lemezen valami fekete mágia, valami sötét vonzerő, egyfajta szonikus “call of the void”, melytől az ember szívesen perdülne mámoros lassútáncra egy varázsfüvekkel megszórt tábortűz körül.
A lemezt hallgatva azon kaptam magam, hogy szinte minden dal felidézett bennem valamilyen képet, valamilyen természeti hasonlatot. A New York-i kvartett valami nagyon szerves, nagyon ősi anyaggal dolgozik ezen a lemezen; még Amber Gardner screamjei is eltérnek a megszokottól: az énekesnő ugyanis nem azt a mérnökien kiszámított, és militarista pontossággal pusztító hörgést hozza, melyet a modern metaltól megszoktunk, hanem valami mélyről feltörő, kontrollálatlan fájdalmat szabadít fel vokáljaival, amitől az embernek tényleg libabőrös lesz a háta.
Pedig a Guhts korántsem a brutalitásra utazik: zenéjük lassú, kimért, de a hangzás a puszta tömegével megroppantja a hallgatót. A White Noise-ban a mélyre hangolt gitárok úgy csapkodják a hallójáratunkat, mint a viharos tenger hullámai a sziklákat; a torzított tajtékokon pedig magabiztosan evez be a vokál először ártatlanul és visszafogottan, csak hogy a dal második felére viharral eggyé válva pusztítson.
Hasonlóan építkezik a Til Death is: bár lassan és tompán indul, a dal végére a hangzás grandiózussá dagad, a jéghideg billentyűtéma és a kísérteties ének pedig tömör hangoszloppá fonódik össze. Vagy említhetném a The Mirrort is, ahol Amber megcsillantja énekhangja mélyebb regisztereit is - mindig örülök, ha ilyet hallok, az alt énekhang ugyanis sajnos méltatlanul kevés figyelmet kap a metalszcénában. És bár a dal eleje még csak óvatosan csiklandozza a gerincvelőnket a nyakunknál, a végére ez is igazi lassan bólogatós zúzássá teljesedik ki.
Bár a lemez, ahogy már említettem, nem túl hosszú, a daloknak mégis van terük elnyújtózni: a karcos riffeknek van idejük kicsengeni, a vokálokat pedig néha mintha nyílként lőnék ki a mélyre hangolt, megfeszített, majd elengedett gitárhúrok. A szögegyenes hangzást gondosan rétegelt káosz burkolja, és minden réteget érdemes aprólékos figyelemmel hallgatni.
Az atmoszférateremtés nagyon erős oldala a zenekarnak. A The Wounded Healer lassan vonuló akkordjai olyanok, mintha lépéseket hallanánk egy visszhangos pincében, a Handless Maiden pedig hamisítatlan noise rock légkört húz a hallgató köré; a nyitó akkordok rögtön eszembe juttatták a norvég Årebrot legutóbbi lemezét (melyről ITT áradoztam). Apropó Årebrot: simán el tudnám képzelni a Guhts-ot a Fekete Zajon, a zenéjük tökéletes alapanyag egy igazi jó lassú bólogatáshoz a vörössel világított lombok alatt.
Bár kis zenekar, és rövid internetes kutakodással nem sokat sikerült kiderítenem a banda hátteréről, a Guhts a “Regeneration” koronggal könyörtelenül megköveteli magának a figyelmet; mindenkit arra bíztatok, hogy ezt adjuk is meg neki.
9/10
