A kilencvenes évek elején-közepén két fő entitás segítségével jutottam hozzá az akkori aktuális megjelenésekhez. A legtöbb hazai rockrajongó számára egyszerűen csak metalbibliaként számon tartott Metal Hammer Hungarica volt a tájékozódási pont, az információk begyűjtésének első számú forrása.

A másik pedig a városunkban akkoriban még működő, mára azonban már csak szép emlékké transzformálódott rockzeneműbolt, a Metal Patkány volt, ahová százával érkeztek a többnyire lengyel vagy mittudomén milyen kiadású, egyszerűsített borítójú death metal kazetták. Mivel ezek jóval olcsóbbak voltak, mint az eredeti, úgy vittem őket haza, mintha ingyen adnák.

Az egyik ilyen kazetta, amelyre tisztán emlékszem, az 1983-ban elstartolt egyesült államokbeli death/thrash metal banda, a Master debütalbuma volt. Ami azonban mindebből mára megmaradt bennem, az a borítón fekete alapon feszítő Master-logó, na meg a Children Of The Grave című Sabs-feldolgozás volt. Aztán valahogy kikerült a látómezőmből a zenekar és egészen mostanáig egyáltalán nem is foglalkoztam velük.

Függetlenül attól, hogy a Master már a műfaj megszületésénél is ott sertepertélt, sosem lépte át a siker küszöbét, másodvonalas bandaként azonban becsülettel futotta a maga köreit, egészen pontosan tizenöt nagylemezt szállítottak le ez idő alatt, persze a diszkográfiájukat emellett színesíti egy-két válogatás-, illetve koncertalbum és EP is. A legújabb anyaguk, a "Saints Dispelled" január 19-én a Hammerheart Records gondozásában jelent meg.

A negyven évvel ezelőtt beindított motorban nem meglepő módon több henger is kicserélődött, azonban az első bepöccintésnél is jelen lévő Paul Speckmann énekes-basszusgitáros mindvégig kitartott. Őt jelenleg Alex Nejezchleba gitáros és Peter Bajci dobos erősiti a Masterben.

Az új korongot a Destruction In June nyitja: meglehet, nem több szimpla stílusgyakorlatnál, amit itt hallunk, de hogy minden hang a helyén van, az egyszer biztos. A gitártéma különösen fogósra sikerült, ám meglehetősen ismerős hangkollázsból tevődik össze. Jó a szóló is, a dal ritmusbeli egyszerűsége pedig még fokozza is a dal befogadhatóságát.

Ugyanebben a punkos letisztultságban robog előre a Walk In The Footsteps Of Doom is, de említhetném az ezt követő címadó nótát is (vagy akár az összeset). Nekem ezekről a dalokról a Benediction legutolsó albuma ugrik be, azon voltak hasonszőrű szerzemények: pofonegyszerű témákból építkező, de hatásos, sodró, magával ragadó kompozíciók.

Ha azt nézzük, hogy a Master négy évtizede harcol a csatatéren, már az is nagy szó, hogy egyáltalán robog még a gépezet. A „Saints Dispelled” nyolc nótája mindenesetre ékes példája annak, hogy Paul a legerősebb ellenszélben is előre kormányozza a hajóját, még annak ellenére is, hogy csekély létszámú utassal a fedélzeten teszi mindezt.

8/10