Gyűlölöm a nosztalgiát: szerintem a retrótrend a kreativitás halála és bármely ilyesmibe belecsapó rockzenész nagyon hamar egy AC/DC-tribute bandában találhatja magát a kölpénypusztási Kispipacsban az előtte csápoló Jani, Feri meg Combos Pityu előtt szombat hajnali kettőkor a sarokszínpadon, ahogy reménytelenül a távolba tekintve próbál megbírkózni a Thunderstruck arpeggios kezdőriffjével.
A metal életképes ágai (azaz mára kizárólag az extrém vonal, a black, death, thrash, stoner, sludge, avantgárd, deathcore és ezek keverékei, illetve leágazásai) mindig hoztak újító, érdekes, kifejezetten előremutató zenekarokat és utánuk bizony nagyon nehéz újra rávenni magunkat a háromszáznegyvennyolcadik hagyományőrző Kreator-, Metallica-, Morbid Angel-, Death- vagy éppen Darkthrone-epigon produkciójának meghallgatására.
Az extrém stílusokon belül a black metalt pedig talán a legfejlődőképesebb, legizgalmasabb területnek tartom. A fenti két tényező miatt nagyon félve tettem be a lejátszóba az Axafan álnéven alkotó Márkó Zoltán Urachel nevezetű egyszemélyes feketefém projektjének debütalbumát. A "Pseudomonarchia Daemonium" október 20-án jelent meg szerzői kiadásban és Zoltán szívességéből a rendkívül impozáns és igényes megjelenésű CD-n hallgathattam meg az anyagot.
Az egyszemélyes projekt nem túlzás: a teljes zenei teljesítmény (dalszerzés, ének, hangszeres játék) mellett Zoltán a hangmérnöki és keverési feladatokat is ellátta. Ilyenkor örülök annak, hogy igen komoly hi-fi összeállításon tudom meghallgatni a hébe-hóba fizikai példányban érkező demócuccokat, mert az Urachel korongja (végre van értelme ennek a szónak!) iszonyatosan megdörren.
A gitárok agyament módra, korántsem a stílus száraz, kásás módján szólalnak meg, rendesen súlyuk van, a dob nagyon szépen, melegen, analógosan dolgozik, de minden a helyén van és kifejezetten a megszólalás miatt is érdemes hallgatni a lemezt.
Bevallom, kevésszer koppant ekkorát az állam, mint az Urachel debütalbuma esetében, ugyanis teljesen mást kaptam, mint amire (a rossz tapasztalatok alapján) kimondatlanul is számítottam. Axafan zenei vonala egyértelműen a '90-es évek norvég black metalja (Dimmu Borgir, Immortal leginkább) és énekhangja is legfőképpen Abbath, néha Nagash orgánumát hozza, méghozzá meglepően jól.
Ami azonban a legmegdöbbentőbb, az a dalok színvonala. Kifejezetten drámai hatású, gyors, dallamos black metal tételek ezek, sűrű megszólalással és hangszereléssel: a rövid intrót követő Azazel című nótában például remek a női háttérvokál, no meg a középrészen érkező thrashes riff és akusztikus kiállás. De szinte mindegyik darab tartogat hasonló meglepetéseket.
A legkirályabb dolog azonban a szólómunka: nyoma sincs itt feketefémes sikálásoknak, hanem thrash / heavy metal darálások mennek, melyek kifejezetten izgalmas kontrasztot hoznak be a tremolós black metallal szemben. A már említett Azazelben például egy korai Artillery-korongra is simán ráférne az itt megbúvó gitárszóló.
A Mammon zseniális hangulatú, iszonyatosan rifftekerő darab, a kántálós refrénje is állat, de megint az a szóló, te jó Isten! A Baal Zebub hozza leginkább a The Kovenant "Nexus Polaris" korongjának hangulatát és itt megint csak ki kell térnünk az atmoszférateremtés szerepére. Ugyanis ez minden black metal banda és anyag szíve-lelke. Ha ez nem sikerül, akkor az egész produkció megbillen, rossz esetben nevetségessé válik. Az Urachel ezt tökéletesen hozza: erre a szűk negyven percre elhisszük, hogy démonok, ördögök között járunk.
Ha már mondanivaló és háttértéma: a "Pseudomonarchia Daemonum" című latin nyelvű könyvecskét 1577-ben jelentette meg Johann Weyer holland orvos. Az értekezés hatvankilenc démont nevez meg, sorol fel és jellemez, illetve azt is leírja, hogy mikor és milyen rituálé segítségével kell őket megidézni. Az album dalai pedig e démonok közül énekelnek meg nyolcat.
Nos, érzésem szerint ez a tematika a korong egyetlen gyenge pontja. Értem és tudom, hogy a sátánista toposz a black metal eredetmítoszának része, de mára már ez leginkább csak a múlt. Fogalmam sincs, hogy mit mondhat ma, 2023-ban a hallgató számára egy középkori legendárium: azt sejtem, hogy leginkább csak megmosolyogtatja az embert a dolog, semmint megrémisztené.
Ettől függetlenül ez bizony bitangerős bemutatkozás: zeneileg nagyon rendben van, semmibe sem tudok belekötni (egyedül a bónusztételként szereplő Immortal-feldolgozás lóg ki kicsit a sorból, feleslegesnek érzem). Iszonyatosan hangulatos anyag ez, egy percre sem unalmas, a szólók pedig tényleg zseniálisak. Erősen ajánlott cucc!
9/10
