Nem olyan régen a kezembe akadt egy dal, melyet még tinikoromban írtam az akkori zenekarom számára. Nem egy túl komplex valami. Igazából egy nagyon egyhangú, gyér angolsággal megáldott, három versszak, négy kör refrén konstrukcióban kiélt, obszcén lázongás a minden ellen is. Volt ott szó Jézus apjának a levágásáról, Mária meggyalázásáról, kannibalizmusról a gyóntató fülkében. Szóval csak a szokásos fiatalkori, frissen black/death rajongó, kezdő énekes őrjöngése.
A dalból végül nem lett semmi, és talán jobb is, mamár nem hiszem, hogy szívesen előadnám. Hogy ezt most miért meséltem el? Mert ez az erőltetett brutalizálás jutott eszembe a jelen cikkünk alanyának hallgatása közben. Úgy érzem, hogy mielőtt kiveséznénk ezt a lemezt, azelőtt beszélnünk kell róla, hogy mi is az a Profanatica. Egyáltalán nem csodálom, ha halványlila segédfogalma sincs a kedves olvasónak erről a brigádról. Pedig úgy egyébként elég komoly múlttal rendelkeznek.
A csapat a '90-es évek legeleje óta létezik, és ex-Incantation tagokból verbúválódott. Death metal kedvelőknek valószínűleg nem kell bemutatni ezt a csapatot, a többieknek annyit röviden, hogy egy főleg Deicide-vonalas gárdáról van szó, ebből következik, hogy durván sátánista/istenkáromló a zenéjük. Ezt igazából a három eredeti tag (akikből ma már csak egy van, a dobos/énekes Paul Ledney) vitte is magával a Profanatica-ba. Náluk lényegében a black metal dominál elsősorban, de konkrét célkitűzés, hogy ezt a lehető legobszcénabb és leggyalázatosabb módon adják elő. A csapat komplett biográfiájától megkímélnék mindenkit, a lényeg, hogy az előbb említett vállalásukat stabilan szállítják, immáron hatodik alkalommal is. De jó ez?
Most lelövöm a poént, a "Crux Simplex" tipikusan az az album, mely nagyon ígéretesen nyit, és nagyon erősen zár. A probléma a kettő közötti dologgal van. A Condemned To Unholy Death a vészjósló, morajló intrójával és az abból robbanó black/death kaszálásával szuper kezdet, ami után az egyszeri hallgató ténylegesen kíváncsi, hogy mit hoz magával ez a nagyjából negyven perc. Röviden, lejtmenetet.
Szerintem az elég sokatmondó, hogy ebből a tíz dalból csak a nyitót és a zárót tudom kiemelni, mint említésre érdemes tételeket. Ami a kettő között történik, az a nagyon nagybetűs, iniciáléval megtámogatott kommersz. Egy kliséparádé az egész, ráadásul abból is a rosszabb fajta.
Kicsit átböngészve a banda eddigi dolgait, elég hamar nyilvánvalóvá vállt, hogy ők valami hasonló mentalitásból indultak, mint például a Marduk, tehát ez az agresszívan forszírozott "FUCK ME JESUS!" fundamentum. A nagyobbik gond az, hogy ők ott is maradtak, lényegében ugyanazon a szinten, ugyanazzal a kreativitással. Biztosan van olyan ember a világon aki bárkit és bármit hajlandó lenne feláldozni azért, hogy ezt hallgassa élőben, de az nem én vagyok.
Kezdjük ott, hogy talán egy kicsit túlzottan is rájátszanak a saját nevükre. Értem én, hogy úgy az igazi a blaszfémia, hogyha minél több benne a káromkodás, a különböző testnedvekre utaló kifejezés, illetve dalonként legalább kétszer meg kell említeni, hogy Jézus anyja egy olcsó prostituált, de ezt ők annyira túltolják, hogy képtelenség komolyan venni egy ponton túl. Ezzel el is jutottunk a legnagyobb bajomhoz, mely pedig a következő: többszöri újrahallgatás után sem tudom elhessegetni azt a gondolatot, hogy én igazából egy túl autentikusan összerakott műfajparódiát hallok. Egyszerűen ez a szintű tombolás már komikus. Ez lehetne pozitív is, de ez esetben inkább a rosszabbik oldalra dönti a mérleg nyelvét.
Szó se róla, azt azért elkell ismernem, hogy a zenészek maguk egyébként profik, hallani, hogy nem mostanában kezdték az ipart, csak éppen valahogy a jó dalok maradtak ki az összképből. Lényegében tokkal-vonóval hozzák a klasszikus black metal feelinget, itt-ott meg a death vonalra erősítenek rá, de az a nagy helyzet, hogy minden már ezerszer használt és klisés. És még mielőtt bárki azért kapna szívrohamot a kommentmezőben, hogy már megint azt várjuk, hogy valaki újra feltalálja a kereket, erről szó sincs. Tisztában vagyok vele, hogy ezen a vonalon nagyon újat már nem lehet mutatni, de itt még az egyediségre sem igazán törekedtek. Igazából egy olyan eleme sincs az albumnak, melyre azt tudná mondani az ember, hogy "na, eeez Profanatica!".
Az kétségtelen, hogy autentikus jellege van a produktumnak. A hangzás mocskos és nyers, pont amilyennek lennie kell. Vizualitásban valahol félúton vannak a klasszikus norvég black és az amerikai death metal között. Mondjuk, arra nem számítottam, hogy ennyire kiemelt helyet kap a borítón Jézus pénisze, de most már elmondhatom, hogy ilyet is láttam.
Szívesen mondanám, hogy az alapvetően elég gyászos összképben azért van egy kis ez meg az, de nincs. Ez a lemez csont nélkül az egyik legsemmilyenebb album, melyet valaha hallottam. Nem rossz, mert akkor legalább lenne valamilyen. Klisés, üres, öncélú, felejthető. Ha mindened a minél masszívabb istenkáromlás, akkor nyugodtan vetődj rá, de csodát ne várj, ellenkező esetben az égvilágon semmit nem veszítesz azzal, ha kihagyod. Inkább hallgass meg x-edjére is egy szabadon választott Belphegor-albumot. Az is nagyjából ugyanerről szól, csak sokkal jobb rajtuk, nos, igazából minden. Jó lenne lassan valami karaktert adni ennek a projektnek, mert ez így kevés, mint hererákra a szentelt víz.
3/10
