A Boston-i Final Gasp nagyon érdekes banda. A csapat pusztán pár éves és a mostani debütalbumuk, a "Mourning Moon" már az ötödik kiadványuk. Ők igazából egy már nagyon letűnt stílust igyekeznek feltámasztani, vagy legalábbis requiemet állítani neki, ez pedig a death rock. Akinek ez a műfaji behatárolás nem mond semmit 2023-ban, az nem lesz rosszabb ember a szememben.
Egy, főleg a '80-as és a '90-es évek legelején hódító, leginkább a gót rockhoz közelálló szcénáról beszélünk, mely főleg olyan zenekarok miatt híresült el, mint a brit Bauhaus, illetve az amerikai Christian Death. Amennyiben ezek a csapatok az olvasóink nagyobbik részének nem mondanak semmit, nem csodálkozom. Ezért is dicséretes, de nagyon masszív és hálátlan feladat, amit az amerikaiak magukra vállaltak. Sok a kérdés. Vajon sikerül-e megidézni hitelesen ezt a rég elkopott időszakot és stílust? Nosztalgikus élményt okoznak-e vagy csak egy totál kiüresedett retróérzet marad az album után?
Ha röviden kéne jellemeznem a "Mourning Moon" nem egész negyven percét, akkor azt mondanám, hogy félig autentikus, nagyon hangulatos, de kicsit kiforratlan. A nótákat most nem fogom különválasztani egymástól, ez főleg annak köszönhető, hogy nagyon egyformák, és igazából még hangulatbéli elkülönülés sem nagyon történik a két dal között. És ha már hangulat: príma döntés volt a nyitó Climax Infinity-t megtenni az egyik előzetes számnak. Hibátlanul tükrözi, hogy mi van ebben a produktumban. Ez igazából egy nagyon dallamos, de meglepően metalosra vett, erősen újra értelmezett mutációját fedi le a klasszikus death rocknak.
Ez alapvetően nem probléma, ahogy az sem, hogy helyenként kap némelyik dal egy erősebb doom-színezetet is, viszont elég rendesen megnyirbálja a stílus alapvetően feszültségkeltésre építő, sokszor kicsit new wave-be hajló alapjait és ellöki egy olyan súlyosabb irányba, melytől enyhén identitásválságos lesz az összkép. A legtöbbször egy ultrakomor Type O Negative-ra hajaz a végeredmény, ami meglepetés, egyébként kifejezetten élvezetes hallgatnivaló.
Az olyan dalok, mint a Frozen Glare, az erősen indusztriális színezetű átkötő, a Seize, vagy a már-már black metal-ízű Blood And Sulfur vitán felül remek tételek. Még a címadó Mourning Moon, ami a legközelebb van a stílus eredeti önmagához, bár egy-egy téma főleg a dal harmadik harmadában kicsit vaporwave-beütésű, de igazából ez még úgy belefér a klasszikus keretek közé. De érdekes még a záró Rows Of Heaven, amely igazából egy durván kokszos és bespeedezett Christian Death-dalnak is jó lenne.
Amiről még beszélnünk kell, az a hangzás, mert ó anyám, van miről értekezni. Ami nagyon unikálisan death rock ilyen téren, az a vokál. Sűrű énektémák, durván visszhangosra véve, ez tetszett. Ami már kevésbé, hogy egyébként a többi része annyira csiszolt és modern, hogy első két hallgatásra képtelen volt feldolgozni az agyam hallottak. Valahogy ez a nagyon old-school megközelítése a vokálnál nekem nem összeggyeztethető a modernebb zenei hangzással. Őszintén szólva a végéig nem sikerült megszoknom.
Amikor a cikk elején kicsit kiforratlannak bélyegeztem a lemezt, akkor igazán nem részleteztem, hogy mire gondolok. Ha a nagy egészet nézzük, akkor a "Mourning Moon" albumon nagyon érződik, hogy bár a tagok nagy rajongói a death rock szcénának (ezt előszeretettel hangoztatják is), de mintha még nem látnák tisztán, hogy pontosan merre is akarnak menni ezzel az egésszel. Ott vannak a klasszikus elemek, de összességében ez még közelebb áll a doom metal világához, és ha nem is maximálisan osztozik vele minden tulajdonságában, de erre így még nem mondanám, hogy egy felturbózott death rock homázs.
A másik dolog, ami miatt egy kicsit ráncoltam a szemöldököm, azok maguk a dalok voltak. Bár kiemeltem párat a beazonosíthatóság kedvéért, de azt kell mondanom, hogy rengeteg a töltelékdal, és ez az érzés sokadik hallgatásra sem halványul, sőt, addigra eljut odáig az ember, hogy a pár számon kívül, ami addig megtetszett, a többit már sokszor érdektelennek érzi, rosszabb esetben átlépi. Mondhatjuk, hogy tizenkét nótánál előfordul, hogy akadnak filler darabok, de ez még így is rengeteg.
Nem kicsi meglepődést okozott, amikor megláttam, hogy a kiadást a Relapse Records vállalta magára. Az a kiadó, melynek olyan bandákhoz volt/van köze mint a Dying Fetus, az Anal Cunt, vagy a Suffocation? Valószínűleg a sokszínűség jegyében kerültek be a repertoárba, de fő a változatosság.
Összességében a "Mourning Moon" nem veszett rossz lemez, de nagyon látványosak a hiányosságai. Ezt igyekszem betudni a csapat fiatal korának, illetve, hogy még csak egy debütalbumról beszélünk. Ettől függetlenül a stílus egyébkénti rajongói tehetnek vele egy próbát, de ne a régi klasszikusok zenéjét várják, hanem valami modernebbet. Ezentúl a gót szcéna rajongóinak tudom még szívből ajánlani, mert ők azért találnak itt érdekes dolgokat.
7/10
Fotó: Tyler Hallett
