Ördög látja lelkem, kifejezetten vonzanak az izgalmasabb stíluskeverékek. Persze mindez akkor, ha a racionalitás talaján maradunk. A death-doom keveréket kimondottan kedvenceim között tudom említeni, ahogy a black-death-et is. Van viszont egy stílus, melyet hogyha vegyítésre használnak, nos, az ritkán sül el értelmezhetően. Ez pedig az indusztriális metal.

Sajnos, ez tipikusan az a stílus, mely saját jogán tud a leginkább működőképes lenni. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy úgy elektronikus, mint hangszeres megoldásaiban annyira külön világ, hogy nehezen összeegyeztethető más műfajokkal. És ne jöjjön nekem senki az első Fear Factory-albummal, mert a "Soul Of A New Machine" jó 99%-ban tisztán death metal, a minimális indusztriális jelleget meg néhány samplerrel éri el, de ez kábé annyira indusztriális death, mintha fognék egy kiló jeget, négy egész lime-ot, két liter kólát, és két cent whiskey-t és azt mondanám, hogy cuba libre. 

Hála az égnek, azért vannak üdítő kivételek. Ilyen közülük az Our Existence Is Punishment, akik nem tudom, hogy hogyan maradtak eddig a radarom alatt, főleg, hogy jelen albumuk már a harmadik a sorban. Akinek nem mondana semmit a nevük (ahogy egészen ezidáig nekem sem) annak annyit érdemes tudni róluk, hogy régi Nadir- és Ghostchant-tagokból áll, és műfajilag indusztriális death-doom metalban utaznak. Na, ennyi felvezetés után akkor nézzük, hogy hogyan állja meg a helyét a "Third Time's A Harm". 

Egy nagyon enyhe felvezetés után lényegében in medias res indít a lemez a Legacy Of Hurt tétellel. Na most, laikus füllel hallgatva, (tekintve, soha egyetlen hangjegyet sem hallottam tőlük korábban) itt még nem igazán értettem, hogy ebben mi lesz az indusztriális. Ez a dal egy tömör, kicsit több mint kétperces, nagyon súlyos, inkább az alap death metal felé húzó tétel, egyébként remek atmoszférával. Ezt a vonalat erősíti (bár itt már a doom is jelentős szerepet játszik) az ezt követő Warning From History. Ez a dal abból a szempontból nagyon érdekes, hogy a refrénje nekem nagyon masszív Hatebreed-feelinget okozott. Ezzel még egy lépéssel messzebb kerültünk az industriálistól, viszont itt már lehet hallani olyan elektronikus megoldásokat, melyek bizakodásra adnak okot.

A legdoomosabb tétel a lemezen egyértelműen a Done. Ráadásul konkrétan olyan megoldásokkal operál, melyek nekem a gyengéim a stílusban. Nagyon kimért tempó, szörnyen sötét dallamvilág, elnyújtott, hangsúlyos ének. Viszont megérte várni, ugyanis a May You Find Solance... című darabbal végre megérkezik a nagyüzemi iparosodás is. Srácok, ez így ebben a formában k*rva jó, de komolyan. Már csak azért is frankó ez a dal, mert itt-ott enyhe Behemoth-beütése van a gitároknak. Na de milyen az indusztriális? Front Line Assembly-s, néha kicsit agrotech-es, és én ezt imádom. 

Ez különösen a Nothing Comes To Mindban bukik ki, mely egyébként instrumentális tétel. Kicsit Fear Factory-s ritmikával, de ez itt inkább csak egy árnyalata az egésznek (bár vannak olyan momentumai a dalnak, hogy simán felférnének az "Obsolete" albumra). 

Az MV Wilhelm Gustloff inkább az album első felén hallható vonalat képviseli, bár jóval töményebb szinten. Hangulatilag talán ez a legsötétebb dal az albumon. Ezt követi a Beyond Life, mely szintén instrumentális átkötés, ami akár egy korai Dawn Of Ashes vagy Psyclone Nine is lehetne. Hangulatos, nyúlfarknyi darab, de teljesen jól megágyaz az Earth's Time -redux című tételnek. Ez meg a lemez legváltozatosabb dala, egyébként a leghosszabb is. 

Kicsit olyan érzés ezt a dalt hallgatni, mintha a Fear Factory Freedom Or Fire-jánek egyfajta masszívan kibővített verzióját hallanám. Alapvetően nagyon kimérten indul a dal, viszont amint magunk mögött hagytuk a felvezetést, azonnal teljes erővel támad az összkép. Lényegében a verze perfekt darálás, kicsit nu-metalos hangulattal. Ezt követi egy többször is visszatérő elem, ami pedig a narráció. Én alapvetően nagyon szeretem az ilyen megoldásokat, és ehhez a dalhoz (főleg az oda-vissza ugráló tempó és hangulat miatt) kifejezetten jól is passzol. Egyébként ez a szöveg az apokalipszis mibenlétén értekezik, és egészen új megvilágításba helyezi a dolgokat. 

Ezzel rá is fordulunk a lezárásra. A Maladaptive Perfectionist még az előző dal megoldásait viszi tovább. Hangulatilag a már korábban említett MV Wilhelm Gustloff párjának is nevezhető, viszont itt tökéletes egyensúlyba kerültek a doomos és indusztriális elemek. Főleg ami a dalnak a fináléját illeti, mely egyébként nagyon jól át is köt a lemez fináléjára. Egyébként ebben a szerzeményben is helyet kapott egy kis narráció. 

A záró End Time egy, a lemez hangulatától masszívan elütő, kicsit pozitívabb hangvételű, hova tovább andalgósabb indusztriális tétel. Ez is az instrumentális dalok sorát erősíti, de teszi mindezt egy jóval könnyedebb hangvételben. 

Amint az feltűnhetett, a "Third Time's A Harm" nem kimondottan terjedelmes album. Így felsorolva elég sok dalnak tűnik, viszont végeredményben egy alig több, mint félórás albumot kapunk. És itt egy kicsit el is vagyok veszve. Nem tudom biztosan megítélni, hogy ez túl rövid, vagy még pont jó, mert így legalább nem válik vontatottá. Alapvetően nagyon tetszett/tetszik, amit hallok, viszont tud annyira intenzív lenni az összkép, hogy ez a félóra tényleg csak úgy elrohan az ember mellett.

A "Third Time's..." tipikusan nem a mindenki lemeze kategória. Ez is az a fajta album, melyhez kell egyfajta zenei nyitottság, és itt főleg az extrém metal műfajok kedvelőinek szólók, mert tudom, hogy néha eléggé vaskalapos elitisták tudunk lenni. Ezen a lemezen az indusztriális megoldások főleg arra hasznosak, hogy oldják a hangulatot egy kicsit. Így is rettentően komor és nyomasztó, amit hallunk, viszont legalább nem hoz le teljesen az életről ez a harminc perc. Röviden: ha neked azt jelenti az extrém metal, hogy megállás nélkül megy a cséphadarás, akkor ezt az albumot kerüld. Ha viszont megvan a kellő kísérletezős vágy valami új iránt, akkor ki ne hagyd, mert simán az egyik legjobb hazai album, amit idén eddig hallottam. 

9/10