A svéd Sister Sin már jó pár éve a nemzetközi metal szakma titkos reménysége. A 2012-es Now And Forever lemez igen sikeresnek bizonyult, de a nagy áttörés elmaradt. Az október 28-án érkező ötödik stúdióalbum, az amerikai Victory Records által kiadott Black Lotus feladata a mainstream színtérbe való berobbanás biztosítása, megalapozása; a nagy kérdés, hogy sikerül-e ez a göteborgi együttesnek.
A zenekar némi modern hangulattal megspékelt igazi régisulis, '80-as évekbeli heavy metalt játszik, kiszámíthatóan magas színvonalon már a kezdetektől fogva. Az énekesnőjük, Liv Jagrell az együttes legnagyobb kincse, ez teljesen egyértelmű. A hölgynek olyan elképesztően erős, dögös, rekedtes, igazi rockhangja van, ami nagy ritkaság manapság, ráadásul nem másol senkit; végtelen természetességgel, de hatalmas magabiztossággal és keménységgel vágja szemünkbe a dallamait és mondanivalóját. Nekem néha Doro vagy a Skew Siskin énekesnőjének, Nina C. Alice-nak a hangja, tónusa ugrott be a korong hallgatásakor.
Ha egy zenekar egy legalább negyven éve létező műfajban, a klasszikus heavy metalban dolgozik, továbbá választottan és tudatosan kerüli az éppen aktuális zenei trendek követését, de láthatóan törekszik a saját stílusán kívüli színtér meghódítására, akkor három útja-módja lehet a kitörésnek. Az egyik a Slipknot/Rammstein/Marilyn Manson által választott ösvény, amikor a külsőséggel/botránnyal/megjelenéssel üti át a közönség ingerküszöbét a csapat. Erről a Sister Sin esetében szó sincs, illetve kérdéses az is, hogy maradt-e még egyáltalán valami, amit még senki sem próbált ki és elég botrányosnak is számít.
A második út egy olyan lehengerlő, elsöprő karizmával rendelkező frontember csatasorba állítása, akinek a hangi adottságai is kiemelkedőek, gondoljunk Bon Scott-ra, Freddy Mercury-ra vagy éppen Axl Rose-ra. Ha egy pillantást vetünk Liv Jagrell megjelenésére, megnézünk egy-két koncertvideót vagy meghallgatjuk a fenti kislemezdalt, látható, hogy a svéd énekesnő iszonyatos energiával és elkötelezettséggel, hitelesen vezeti a Sister Sint, így ezt a pontot ki is pipálhatjuk. A harmadik feltétel olyan dalok megírása (nevezzük ezeket slágereknek), amelyek fogósságukkal kilógnak az adott stílus kereteiből, és lehetőségük van olyan közönség elérésére is, akik nem hogy az adott bandát, de magát a műfajt sem kedvelik vagy ismerik. Az Accept esetében a "Midnight Mover" vagy a "Screaming For A Love-Bite" nóták voltak azok, amik a '80-as évek közepén kitágították a banda rajongótáborát, de említhetnénk még a Europe "The Final Countdown" slágerét is.
A lemez 9 dalt tartalmaz 37 percben, ami elsőre rövidnek tűnhet, de ha beleszámoljuk azt, hogy az album mindösszesen egy balladaszerű, lassabb tételt ("The Jinx") tartalmaz és a dalok elég pörgősek, de legalábbis középtempósak, akkor pont elég a lemezhossz. Iszonyatosan energikus az előadásmód, a dalok hibátlanok, egyetlen tölteléknótát se találunk és ez most még véletlenül sem a szokásos kiadói/zenekari promóciós locsogás.
Ha a Sister Sin a metal közösségen belüli sztárstátuszt lőtte be, akkor tökéletes munkát végzett. A dalok szinte azonnali nagyszínpados fesztiválfellépésekkel teli, világ körüli koncertturné után kiáltanak. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy aki szereti és ismeri a rock- vagy metalzenét, az ne bólogatna a lemez hallatán vagy őrjöngene a svéd csapat egyik koncertjén. Rádiós potenciál szempontjából én a korong középső 3-4 nótáját érzem a legerősebbnek ("Au Revoir", "Desert Queen", "Count Me Out"), illetve még a "Ruled By None" tételt.
Amit a mainstream siker szempontjából hiányolok a lemezről, az pont az a kiugró, egyértelmű sláger, amire mindenki felkapja a fejét és újra és újra lejátssza magának, nem tud betelni vele, mert a szám egy jó időre bevette magát a fejébe. Heavy metal lemeznek tökéletes a "Black Lotus", talán az év egyik legjobbja, önmagáért Liv Jagrell hangjáért érdemes hallgatni, tényleg jól esik a fülnek.
Ha pedig a bandának sikerül megírnia azt a nótát, ami még bennük van, akkor a határ a csillagos ég.
9/10
