Tulajdonképpen miért hallgatunk zenét? Hogy az éppen aktuális hangulatunkhoz keressünk hallgatnivalót, mintegy felerősítve azt? Vagy éppen fordítva, azzal pont ellentétes zenét választunk, hogy az jobb kedvre derítsen? Vagy egyszerűen hogy csak teljen az idő és ne legyen csönd körülöttünk? Puszta szórakozásból, háttérzenének? Az SPV/Long Branch Records jóvoltából április 27-én megjelenő német The Hirsch Effekt (mely ráadásul az anyanyelvén énekel) harmadik nagylemeze bizony mind felveti ezeket a kérdéseket és ember legyen a talpán, aki erre jó szívvel felelni is tud. Nekem beletörött a bicskám.
Azt is mondhatnám, hogy a német csapat eljutott a zenekészítés, de legalábbis a populárisnak definiált rock/metal zene végső határáig. Most nem veszem számításba a teljesen tehetségtelen, csörömpölésszintű zajcsináló provokátor brigádokat, akiknek a produkciója valóban egy felfordított kád mélyéről kihangosítva szóló sakál üvöltéséhez hasonlít. A The Hirsch Effekt albuma tökéletesen, sőt virtuóz módon képzett zenészek teljesítménye, mégis, az emberek 99,9 százalékát - fogadnék rá - a világból ki lehetne kergetni vele. És gyanítom, hogy ha egy napon keresztül hússzor meg kellene hallgatnom, akkor engem is.
Elsőre úgy tűnik, hogy a korong a The Dillinger Escape Plan féle matek-hardcore vonalán mozog, de ennél jóval bonyolultabb a helyzet. Van itt death-metal, metalcore, post-punk, popos refrének, dzsesszes basszusmenetek, sőt, hogy a dolgok még kuszábbak legyenek, a kortárs komolyzene eszköztára is bevetésre kerül. Már rögtön az első szám, a Simurg bemutatja ezt a zenei kavalkádot. Rézfúvós kvartett játszik alá az easy listening/ambient muzsikának induló tételben, amely aztán folyamatosan durvul be, hogy a végére szinte kakofóniává váljon.
De a Jayus című szerzemény sem fejthető meg könnyebben, itt konkrétan idegtépő zongorabetétek teszik még őrültebbé az amúgy is elég súlyos darabot.
Az ilyen szintű zúzások teljes ellentéte a csodaszép zongorás ballada, a Tombeau, illetve az Athesie, mely egy kiköpött Biffy Clyro sláger is lehetne, szenzációs dallamaival és teljes rádiókompatibilitásával. Az Emphysema megint egy post-punk/post-metal dal, jóféle dallamokkal és a helyükön levő bedurvulásokkal. A záró Cotard pedig egy elképesztő tétel, egyszerre jó értelemben progresszív és slágeres, melyben mintegy keretként újra eljönnek a fúvósok. Számomra ezek voltak kimagaslóan a legjobb pillanatai az albumnak, talán a dalok emészthetősége miatt. De aztán újra jönnek a matek-metalos őrületek, mindjárt a Fixum című nóta képében.
A dalok között idegőrlő elektronikus/ipari/akusztikus zajbetétek találhatóak, általában pont olyan hosszan, hogy a hallgató már a falat kaparja. Az album derékhadát kitevő death metal hörgéssel vagy metalcore sikítással kísért pusztítások egy idő után komolyan próbára tették a türelmemet. Bár nagyon nagy rajongója vagyok a Voivod első korszakának (Snake kiválásáig) és világosan fel is ismerhetőek a kanadai banda hatásai a gitármunkában és riffekben, mégis ez az egész nekem valahogy rettenetes fárasztóvá vált jó félóra múlva. Igazi fejfájítós lemez lett ez és bár értékeltem az új utak keresésének (és talán találásának) igényét a zenekar részéről, félek, olyan utat választottak maguknak, ahová én már nem tudom követni őket.
Egyszerűen nem érzek késztetést, hogy újra meghallgassam a korongot, pedig vannak rajta jó nóták, de egyben valahogy taszít. Mindennek ellenére mégis benne maradt a lejátszóban, időről időre visszatérek hozzá, hátha bennem van a hiba. Elképesztően furcsa, mondhatni döbbenetes album, tagadhatatlan a művészi koncepció megléte és annak komplexitása, de nagyon nehezen adja meg magát, ha egyáltalán. Talán pár hét múlva már kevesellni fogom a mostani pontszámomat.
8/10
