A Relapse Records április 7-én jelentette meg az amerikai Royal Thunder harmadik nagylemezét. Az album hamar a nemzetközi rocksajtó kedvencévé vált, sorra jelentek meg az áradozó kritikák. Ilyenkor természetesen rögtön felébred az emberben a kisördög, hogy mennyire magyarázható ez az aktuális trendkövetéssel, a legújabb rockmegmentő zenekar eszement promótálásával. Nagy divatja van mostanában a hard rock/blues alapú retro-bandáknak: a Royal Thunder ebbe a skatulyába természetesen bele is férne, ha a zenekar zenei gömbjét minden oldalról lenyesnénk, alul-felül összenyomnánk és így gyömöszölnénk bele a stíluskategória kockadobozába. Mert a csapat ennél sokkal több, mindazonáltal nagyon is távol áll a legújabb sztárbanda státuszától.
Az egész albumot a basszusgitáros/énekesnő Mlny Parsonz hangja uralja, aki engem elsőre a Rush frontemberére, Geddy Lee-re emlékeztetett. Az éles, magas hangban azonban könnyen felfedezhetőek a főleg az ezredfordulót követően divatba jött soul-pop énekesnők hajlításai, manírjai, amelyeket én kifejezetten irritálónak és mesterkéltnek tartok. Szerencsére vagy én szoktam ezt meg igen hamar vagy pedig a dalok sodrása feledtette el velem kezdeti viszolygásom, de azért azt kijelenthetjük, hogy Mlny Parsonz előadásmódja legjobb esetben is megosztó, illetve nehezen illeszthető be a hard rock műfaj keretei közé.
Ahogy a Royal Thunder zenéje sem egyszerűen fogyasztható. Itt nem a zene extremitásával vagy követhetetlen váltásaival és súlyosságával kell megküzdenünk, hanem néha bizony a kemény gitáralapú rockzenén nevelkedett fülnek céltalan klimpírozásnak tűnő dalokkal is. Én még a hard rock műfajt is erősnek érzem néha a csapat zenéjének leírására, bár kétségtelen, hogy a zenekar gyökerei a klasszikus rockzenében keresendők, valahol a kora '70-es évek idejéből. A problémám az, hogy egy biztatóan kezdődő dal is, mint például a slide-gitáros Glow, ki tud futni a refrénben egy teljesen popos, számomra kissé érdektelen dallammá. Többször is volt olyan érzésem, hogy a banda tudatosan veszi le a lábát a pedálról, illetve a hangzás is tudatosan szellős, a gitárok szinte akusztikusan szólnak. Ez feszültséget valóban tud kelteni, de valahogy végig kielégületlen marad az ember: pont az a dögösség hiányzik a Royal Thunder muzsikájából, amire csak zeneileg célozgatnak, de végül nem teljesedik ki a dolog.
A súlyosság, a beindulás hiányát nagymértékben tudja azonban ellensúlyozni a dalszerzés minősége: a csapat gyakran igen váratlan dallamokkal, meglepő zenei kifutásokkal operál. A recenziók gyakran hivatkoztak a '90-es évek grunge stílusának hatására: én ezt legfeljebb a kicsavart dallamokban éreztem, olyan Alice In Chains módra. Az ízlésemhez legközelebb a fentebb belinkelt Time Machine című tétel áll: itt a kiváló énektémák találkoznak a fokozatosan építkező feszültséggel és végre itt tényleg van súlya a gitároknak is.
A lemez egyetlen klasszikus balladája, a One Day számomra a lemez egyik csúcspontja a középrészen hallható minimalista, de rendkívül ízes és hatásos gitárszólóval, illetve Mlny Parsonz is itt használja legmeggyőzőbb módon kivételes énekesi adottságait. A záró, kéttételes The Bear bárzongorás hangulatával, szinte Rihannás énektémáival szintén erős darab, de az énekesnő előadásmódja itt ismét igen megosztó lehet sokaknak.
A számok alig érnek hat perc alá, nem ritkák a hétperces szerzemények sem és itt sajnos megint azt éreztem, hogy a Royal Thunder nem tudja kellő vibrálással, robbanásig kifuttatni a tételeket, gyakran leülnek a dalok. Az album hangulatilag rendkívül egységes: vidám, felszabadult témáknak itt híre-hamva sincs, Mlny Parsonz hallhatóan saját közelmúltbeli élményei által inspirált fájdalmait énekli ki a szövegekben, így meglehetősen nyomasztó hangulatban lehet befejezni a "Crooked Doors" lemez hallgatását.
Akik tehát szeretik a kicsit elszállós, nagyon emocionális töltetű, depresszív hangulatú, némi modern pop/soul-hatásokat is tartalmazó klasszikus rock-alapú gitárzenét, azok tökéletes hallgatnivalót találhatnak maguknak a Royal Thunder aktuális kiadványában, de aki a hagyományos hard rock/metal felől érkezik, annak nagyon nyitott hozzáállással kell közelítenie az albumhoz. Ez nem metal, nem kemény rock, hanem sima rockzene, annak viszont kiváló.
8/10
