Nem kell ahhoz blastbeat, illetve szélvészsebes gitározás, na meg pincemély hörgés, hogy valami ultrabrutális kerekedjen ki egy banda muzsikálásából. Erre tökéletes példa az amerikai Weedeater, amely bár korántsem gondolja olyan morcosnak és nem is veszi olyan rettenetesen komolyan magát, mint az északi black hordák, ettől függetlenül a Season Of Mist által május 18-án megjelentetett "Goliathan" album tulajdonképpen a zenei hasba rúgás szinonimájaként értelmezhető, rám legalább is ilyen hatással volt. A hasba rúgás persze lassított felvételként értendő, úgy jó félórában elnyújtva.
A csapat még 1998-ban alakult, amikor Dave "Dixie" Collins basszusgitáros-énekes amolyan mellékprojektként elkezdett rettenetesen súlyos, belassult sludge zenét írogatni saját bandája, a Buzzov*en mellett. Az a brigád hamar beadta a kulcsot, így a hobbinak induló bandázás vált a főcsapássá. Nem lehet igazán őket a szélvész gyors, felpörgött ötletrohammal operáló stúdiózás világbajnokának nevezni, mivel az elmúlt 17 évben mindösszesen négy albumot jelentettek meg, a mostani az ötödik. Ha azt vesszük, hogy a korong instrumentális poénkodással és egy bendzsós country-blues beszámításával együtt is csak 33 perc, akkor most sem hazudtolták meg önmagukat.
A Weedeater zenéje csont egyszerű, mindazonáltal számos hatásból táplálkozik, és a boszorkánykonyhájukból aztán egy olyan főzet kerekedik ki, amelyik teljesen egyedi. A szaksajtó viccesen a weedmetal címkét aggatta rájuk műfaji besorolásként. Nos, a banda egyértelműen az amerikai Dél zenei örököse, de inkább zabigyerekek ők, nem egyenesági leszármazottak. Sludge, stoner, doom: ez mind benne van a zenéjükben, és ha Collins hangját hallva a black metal ugrik be, hát abban is lehet valami. Magas, károgásszerű, whiskey-áztatta és szétdohányzott (khmm) orgánum ez. Collins, ha akar, lazán lenyom egy, az 1930-as évek autentikus blues zenéjére hajazó tételt (Battered & Fried), de ha bemotorosodik, akkor szinte hardcore-os durvulatok is kijönnek belőle (Bully).
Valami hasonló a Weedeater, mint a The Midnight Ghost Train (a lemezükről itt írtunk), csak lassabb és brutálisabb. A power-trió felállás itt is megvan: képzeljük el, hogy valahol Louisiana államban vagyunk, mocsármenti vityillónkban áramfejlesztőről működtetett porszívónkkal dolgozunk a verandán, amikor a szerkezetbe belemászik egy eltévedt mormota. Nos, ilyen a hangja Collins hangszerének: széttorzított, repülőgép turbinára emlékeztető, de végig domináns szerepet visz a lemezen, míg a gitár a riffeket nyomja, szólóra, technikai bravúrokra itt ne számítsunk.
Tíz tétel sorakozik a korongon. A már említett bendzsós szerzemény mellett a nyitó Processional egy vidám hangulatú, de rendkívül mizantróp szövegű szösszenet, míg a záró Benaddiction egy hihetetlenül hangulatos instrumentális prüttyögésszerű valami, így tulajdonképpen hét sludge nóta alkotja a lemez csontvázát. Külön ki kell emelni viszont Travis Owen dobolását: ebben sem találna mazsolázgatnivalót Mike Portnoy, de amennyire puritán, ugyanannyira ízes és húzós Owen játéka: ehhez a zenéhez tökéletes.
Talán a rendkívül szikár, mondhatni puritán zenei eszköztárnak vagy Collins basszusgitárhangjának köszönhetően, de nekem a félórás album végére kicsit meg is fájdult a fejem. Koncerten a hatás még súlyosabb lehet, de nekem ennyi a Weedeater produkciójából éppen elég volt. Collins énekhangja amúgy is igen szép rendet vág majd a potenciális hallgatóságban, tehát a "Goliathan" így is, úgy is abszolút rétegzene. De a sludge/stoner színtér kedvelőinek, elkötelezett támogatóinak ez az album minden bizonnyal valódi nirvána.
A korong teljes egészében meghallgatható itt.
7,5/10
