A poénkodás és az extrém metal valahogy sosem fért össze egymással. Nagy hirtelen egyetlen kivételt tudok most mondani, ez pedig az SOD. Ez a kifejezetten vicczenekarnak szánt banda, valamint korszak- és stílusalkotó debütalbumuk, a "Speak English Or Die" maradt fenn egyedül: immár harminc éve számít megkerülhetetlen hivatkozási pontnak és újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak. Hogy aztán a német Milking The Goatmachine albumait, melynek ötödik sorlemezét a NoiseArt Records jelentette meg június 26-án "Goatgrind" címmel, fogják-e harminc év múlva hasonló jelleggel hallgatni, az bizony erősen kérdéses, hogy finoman fogalmazzunk.
A grindcore vonalon mozgó csapat, mely eleve egy vicckoncepcióra, illetve az abból eredő végtelen számú szójátékra, poénra és gyakran zenei gegre épül, természetesen teljesen korrekt és élvezhető muzsikát játszik: megkockáztatom, hogy rengeteg olyan underground zenekar létezik (szép számmal Magyarországon is), mely véresen komolyan veszi magát, rettenetesen elszántan hörög és dolgozik éjt nappallá téve a horrorszövegeken, mégis halálra lehet röhögnie magát az embernek a produkció hallatán. A grindcore eleve egy igen szélsőséges műfaj: kellő távolságból nézve a szélsőségek pedig rettenetesen mulatságosak tudnak lenni.
Ezt ismerte fel a német brigád is és a kecskefejek egy egész miniuniverzumot építettek erre rá, ahol valahogy a csapból is kecskék (illetve kecsketej) folyik. Talán el is érkeztünk addig a pontig, ameddig érdemes volt ezzel a állattémával érdemben foglalkozni, akit pedig behatóbban érdekelnek ennek a kecskevilágnak a mindennapjai, az vegye meg a fizikai formátumot, mert természetesen a hörgés-morgás dimenziójában mozgó énekesi teljesítményből aligha fog bárki bármit is kihámozni.
Rátérve a zenére: meglepetésként fedeztem fel, hogy a Milking The Goatmachine igazából egy hitehagyott death/thrash metal brigád. Persze vannak itt breakdown tördelések, mélyre hangolt gitárok, az énekstílus is adott, de mégis: klasszikus death metal riffek és dalszerkezetek jönnek elő nem egy alkalommal. Két dalt kifejezetten kiemelnék a korongról: a Blow Your Sneakers és a Fear The Goathammer szinte thrashes fordulatait. Gyors, zúzós, a "core" stílusok műfaji jegyeit teljes mértékben mellőző nóták ezek és igazi felfrissülésként hatnak a sok darálás között: messze a legjobban sikerült szerzemények.
A lemez játékideje grindcore mértékkel nézve meglepően hosszú, majd' háromnegyed órás, mindez tizenöt dalban elbeszélve (az utolsó egy Manowar feldolgozás: ugye milyen viccesek ezek a német srácok?). Tiszta, arányos a produkció hangzása, ez könnyíti a befogadást, az albumhossz miatt viszont szépen lassan elfogy a tej a kecsketőgyből, és halálos biztonsággal kezd unalomba fulladni a dolog. Egy darabig vicces hallgatni a zúzást, sőt, az album vége felé még akadnak is jól sikerült nóták, melyekre felkaphatjuk a fejünket, hasonlóan a fentebb említett két tételhez (The Goatastic Four, illetve a nagyon jó dallamokat rejtő Sound Of Breaking Horns). Egy igazi adrenalinlökettel zárják a németek a korongot, ez pedig a Wolf Expander. A Wheels Of Fire című Manowar feldolgozást most hagyjuk: nem hiszem, hogy az amerikai metalharcosok rajongói kitörő örömmel fogadnák a fejhangú malacvisítással megkecskésített klasszikust, önmagában pedig ez leginkább csak idegesítő.
Nem tudom, hogy mennyi kakaó van még ebben a kecskefejős koncepcióban: nekem már az album végére elfogyott a türelmem, pedig három-négy nóta kifejezetten jól sült el. Igazi egyötletes brigád a Milking The Goatmachine: érdekességnek, üde színfoltnak elmegy, de én azért szeretek többször is élvezettel végighallgatni egy albumot. A "Goatgrind" sajnos nem ilyen.
6,5/10
