Vessenek rám követ, de eddig sajnos nem hallottam a kanadai Borealis modern power metal csapatról. Ez bizony az én hibám, hiszen a banda már a harmadik korongját jelentette meg június 19-én a német AFM Records gondozásában. Ha azt mondom, hogy ez az év power metal albuma, akkor nem igazán tudom érzékeltetni a lemez minőségét. A kiábrándító, hasonszőrű lemezek után (csak néhány példaként: Helloween itt, Nightwish itt, Civil War itt, Virgin Steele itt, Sirenia itt), melyek sorából csak a Kamelot lóg ki pozitív értelemben (lemezkritika itt), nagyon felszabadító érzés végre őszintén és lelkesen jót írni egy aktuális megjelenésről. Tradicionális heavy metal rajongók: irány a lemezbolt (helyett az online vásárlás az AFM Records virtuális boltjában)!

A fenti recenziókban visszatérő elem a hagyományos power metal kiüresedése, a klisék komplett hatalomátvétele (latin nyelvű gregorián kórusok, bombasztikusnak szándékolt nagyzenekari hangszerelés, filmzenés és musical elemek giccshatárt bőven átlépő alkalmazása) és leginkább az újító, modern felfogású zenei megoldások használatának teljes hiánya. Természetesen a metal, ezen belül is a power/heavy metal műfaj igen konzervatív, de azért az mégiscsak túlzás, hogy például az idei Helloween vagy Nightwish korongok ugyanúgy érkezhettek volna 2000-ben vagy még korábban, mint idén. A szakmányban produkált albumok után egyszer csak megérkezett a kanadai Borealis és felkavarta a poshadó állóvizet.

Hogy mi különbözteti meg a kanadai brigád legújabb korongját a fentiekben említettektől? Először is az egyéni teljesítmények. Matt Marinelli személyében olyan énekese van a csapatnak, aki hangjában elegyíti a karcos heavy metalt a finomabb progresszív ízekkel, de megcsillan benne az ilyen szempontból dicső nyolcvanas évek dallamos zenekarainak öröksége is. Sean Dowell dobos a lelkét is kicsépeli a bőrökön: olyan összetett témái, díszítései vannak, melyek ebben a műfajban teljesen atipikusak és olyan szokatlan dinamizmust adnak a nótáknak, mintha egy teljes sebességgel rohanó gőzmozdonyban ülnénk, és a vonatvezető valahol félúton leugrott volna a szerelvényről.

De ami a legfontosabb összetevő, az Mike Briguglio gitározása. Szólómunkáját tanítani lehetne: önálló kis dalok ezek a dalokon belül, ez talán a leginkább a The Chosen One című nótában hallatszik, mely érzésem szerint a lemez legjobban sikerült tétele. De a ritmusozása is kivételes: a Destiny című szerzemény konkrétan djentes, súlyosan lehangolt témákkal indul, és ezek a modern ízek mindenhol felbukkannak és nagyon hallgattatják magukat. Számtalan apró, finom kis megoldással él a nótákban: kiállások, progresszív futamok, melyek mind maximálisan a helyükön vannak és érdemben hozzátesznek a dalok sodrásához.

Természetesen a Borealis aktuális albuma sem lett viking folk vagy extrém sludge metal, hiszen a "Purgatory" lemezt egyszerre jellemzi a hagyományőrzés és az újra való törekvés. A power albumok gyenge pontján, a kötelező balladák esetében sem bicsaklott meg a kanadaiak ízlése és nem mentek át valamiféle negyedvonalas Broadway-produkcióba. A hangzás is korrekt: kicsit steril, de egyensúly jellemzi. Kicsit az ének előre van tolva, de Marinelli megérdemli a kiemelt figyelmet.

Egyszóval: giccs és klisék nélküli, szinte hibátlan produkció, amely nagyon ritka a műfajban manapság. Nem váltja meg a világot, nem ők lesznek a rock megmentői, de nem is ez volt a cél. Egyszerűen csak egy bitang jó heavy metal lemezt tettek le elénk az asztalra, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok.

9,5/10