Vannak azok a csapatok, melyek sosem adják ki kétszer ugyanazt a lemezt: néha szinte nem is gondolnánk, hogy megegyező előadóról beszélünk, annyira különböznek a korongok. Sokan ezt fejlődésnek hívják, megint mások elintézik azzal, hogy "na, ezek is felültek a trendekre". Aztán léteznek bandák, akik hallatán az egyszeri rockrajongó csak legyint: ezek mindig ugyanazt a lemezt adják ki újra és újra. Nos, a lassan húsz éves múltra visszatekintő amerikai Jungle Rot a death metal AC/DC-je: kritikusai szerint aktuális kiadványaiknak csak a címe más, a tartalom mindig ugyanaz és unalomig ismert, míg kedvelőik véleménye az, hogy ők a mára egyedüliként megmaradt igazi, kompromisszummentes amerikai death metal banda. Az igazság természetesen ismét valahol középen található.
Egyáltalán van olyan, hogy tiszta, eredeti death metal? Például honnan eredeztetjük a műfajt? Talán a Slayer "Reign In Blood" albumától, mely a thrash metal ékköve? Vagy korábbról, a Venom "Welcome To Hell" korongjától? Teljesen mindegy is: az összes mai extrém metal alműfaj a '80-as évek első felében-harmadában jött létre a punk és a hagyományos heavy metal keveredéséből. Legyen bármennyire is hithű floridai death metal horda a Jungle Rot (amúgy Wisconsin államból származnak), a zenéjükben egyértelműen ott van a HC hatás, és ez az új albumukon is tetten érhető: két-három tétel simán ráférne a Pro-Pain vagy a Hatebreed lemezére is, nem is tűnne fel.
A HC-s gyors darálások (a nyitó Doomsday, az E.F.K., a szinte Agnostic Front-hatású Trench Tactics) mellett a tíz nótás, punkosan rövid, 36 perces korongon többségben vannak persze a középtempós death metalos döngölések. Egyszerű, de jól eltalált riffek, kellően agresszív és letaglózó hörgés és gitárhangzás, rövid, de érdekes, sok hangulatot felvillantó szólók: ennyit kínál 2015-ben a Jungle Rot a nyolcadik (vagy ha első, 1995-ös demójukat is beleszámítjuk, akkor kilencedik) stúdiólemezén és most, amikor a színtéren a visszatérő-eltűnő Obituary mellett tényleg csak ők maradtak, ez bizony nem is kevés.
Egyszerű zene ez: ne várjon itt senki hiperszonikus, neoklasszikus szólókat, de Trey Azagthoth-féle túlvilági gitárnyüvéseket se. Általában egy húzással teli, bólogatós riff alá pakolják az egész nótát, nem bonyolítják túl a dalszerkezetet sem (a német Debauchery csinál még hasonlót: lemezkritika itt), ezért egy kicsit egybe is folynak a dalok, de az album rövidsége miatt ez nem jelent igazán problémát, mivel mire esetleg belefáradnánk a döngölésbe, már itt is a vége.
Az ötletes szólókra az I Cast The First Stone a kiváló példa: kétlábdobos zúzás közé érkezik hirtelen egy bluesos, pszichedelikus, elszállós gitártéma, de a Blood Revenge rövid középrésze is nagyon jól eltalált, hangulatos (ez a szám egyébként a korong leginkább old-school tétele). Érdekesség még, hogy a Fight Where You Stand című számban Max Cavalera is tiszteletét teszi, bár hosszan tartó benyomást nem hagy a hallgatóban: a nóta korrekt, de nem kiugró.
Mint minden albumuknál, most is Dave Matrise énekes-gitáros-dalszerző viszi el a hátán produkciót: hallatszik, hogy számára ez a zene, ez az életforma (turnézás, klubozás, lemezkészítés) nem póz, ezt éli már két évtizede kihagyás vagy pillanatnyi megingás nélkül és ez tesz minden Jungle Rot kiadványt hitelessé. Nincs ez másként most sem: az "Order Shall Prevail" egy semmilyen értelemben nem formabontó, de igen megbízható death metal album, kellően jó nótákkal és bivaly hangzással a műfaj elkötelezett híveinek.
8/10
