Létezik-e szakmai, rajongói megbocsátás egy korábban elkövetett hibáért (másoknak talán bűnért) a metal színtéren? Tudva azt, hogy a metal közösség (beleértve a zenehallgatókat, zenészeket, újságírókat, stb.) talán az egyik legkonzervatívabb az egész zeneipart tekintve, továbbá ismerve az ilyenkor szokásos Canossa-járást (gyors stílusbeli fordulat a zenekar részéről, mindent tagadó nyilatkozatok, "kivették a kezünkből az irányítást a kiadós arcok" jellegű interjúk, a korábban bőszen lenyírt hajzuhatagok - netán szakállak-borosták - eszelős tempóban történő visszanövesztése, a már évek óta kihízott bőrdzsekik előkeresése a sufniból és büszke, bár kényelmetlen villogtatása a koncerteken, stb.), a válasz általában negatív. Nos, a Paradise Lost ősbűne, a "Host" album megjelentetése 16(!) évvel ezelőtt történt, de szinte mindenki még mindig ez alapján viszonyul a csapat újabb kori teljesítményéhez. Hát akkor tegyük ezt mi is a júniusban a Century Media kiadó által megjelentett "The Plague Within" album kapcsán.
Sűrű, sötét felhők ereszkedtek akkoriban a metalvidék vad, Istentől elrugaszkodott hegyeire és síkságaira, annyira sűrűek és sötétek, hogy az ott lakók az orruk hegyéig sem igen láttak el. Senki sem tudta, hogy mikor ér véget a Sötétség kora, mikor bukkan elő újra a napsütés, melyet akkor már hosszú évek óta nélkülözni voltak kénytelen a fémrajongók. A zenei klíma teljes megváltozása hirtelen történt, szinte rontásként támadt az alternatív/punk/grunge vész a metalra: az országot védeni induló seregek nem a véres szekercéjüket üvöltve lóbáló ellenféllel, hanem hangos röhögéssel és gúnyolódással találták szembe magukat. Olyan nagy volt a kiábrándulás és a szégyenérzet, hogy a harcosok leszegett fejjel kullogtak vissza kunyhóikba és bizony válaszút elé érkeztek: vagy változatlan hozzáállással kibekkelik a hét (vagy tíz vagy száz?) szűk esztendőt, lassan elfonnyadva a tehetetlenségtől vagy zenei krédójukat teljesen megváltoztatva elhagyják szülőföldjüket és a határokon kívül próbálkoznak azzal, ami - akkor úgy tűnt - végleg legyőzte őket. Ha tetszik, behódolnak a hódítóknak.
Azok, akik az utóbbit választották, persze érezték, hogy árulóvá váltak, amikor hajnalban - miután összeszedték hangszereiket, féltve őrzött díjaikat, fényképeiket, meg némi elemózsiát - elhagyták Fémfölde határait és átsurrantak az ellenség által birtokolt vidékre. Mindenféle kifogást kezdtek emlegetni: holmi művészi továbblépésről, természetes folyamatról, az idők szeléről, meg hasonló, elsőre is rendkívül átlátszó okokról hadováltak félszívvel, de azért szomorúan néztek vissza a válluk fölött arra a ködbe, sötét felhőkbe burkolt országra.
Ismerős a történet, nem? Már persze azok számára, akik legalábbis éltek akkor, jó húsz-huszonöt éve. Számos zenekar járta be ezt az utat, sőt, volt idő, mikor az alapító atyák egyike, maga Lars Ulrich is azt nyilatkozta körülbelül 1995 táján, hogy a heavy metal halott, kész, vége, annyi. Mégis mindenkit sokként ért a brit Paradise Lost 1999-es "Host" című albuma. A doom/gothic stílus talán egyszemélyes létrehozói azon az albumon teljesen száműzték a metal egyetlen olyan összetevőjét, mely nélkül nem metal a metal, azaz a torzított gitárt. Nemes egyszerűséggel átvedlettek egy Depeche Mode-klónná, és meg kell hagyni, hogy nem is voltak rosszak. Nick Holmes tiszta énekhangja meglepően hozta a Dave Gahan-féle dallamokat és hangfekvést, de mindez kevés volt. A nagykiadós, mainstream kaland megbukott, mind szakmailag, mind pedig kereskedelmi szempontból.
A Paradise Lost immár tizenöt éve a fentebb említett Canossáját járja, ami példátlanul hosszú idő még a metal világában is. Töretlen tempóban adják ki soralbumaikat, melyeket a szakma és a rajongók is folyamatosan ahhoz mérnek, hogy a "Host" kínos közjátékát követően mennyire sikerült visszakanyarodniuk a pályafutásuk szentháromságát ("Icon", Draconian Times", "One Second") jelentő színvonalhoz. Pedig a britek tényleg mindent megtettek azért, hogy visszafogadja őket az a színtér, melyhez oly rövid ideig lettek csak hűtlenek.
Az új albumról elmondhatjuk, hogy most ért be az a hosszú munka, melyet a Paradise Lost megtett a másfél évtized alatt. Nick Holmes még a hörgős, death metalos hangszínét is elővette néhány dalban, régóta nem hallott doomos tempók és dallamok sorakoznak a korongon: minden adott tehát ahhoz, hogy a metalrajongók elégedettek legyenek. A "The Plague Within" korrekt, erős album, de mégsem üt akkorát és ennek talán nem is a dalok színvonala az oka (mely egységesen magas), hanem egyszerűen az a tény, hogy a csapat lassan harminc éves és óhatatlanul úgy érezzük, hogy ezt már mind hallottuk tőlük.
A Paradise Lost még pálfordulása előtt is arról volt mindig híres, hogy a rendkívül melankolikus metal témáit olyan 4-5 perces, kereskedelmileg is eladható nótákba sikerült préselnie, melyek dallamosságuk révén még a rádiókba is eljutottak. Nincs másként ez most sem: a nyitó No Hope In Sight egy "One Second" korszakos telitalálat, a Punishment Through Time és a Cry Out (ez utóbbi különösen, a Sisters Of Mercy-féle verzékkel) szinte rock'n rollos riffekkel és tempóval támad, míg a Beneath Broken Earth az eddigi leglassabb és legnyomorúságosabb hangulatú PL-szám.
Egy dolog biztos a britekkel kapcsolatosan: lehet, hogy nem tetszik valamelyik számuk, lemezük, nem értünk egyet a művészi irányváltásukkal, de azt nem lehet rájuk mondani, hogy a színvonalból lejjebb adtak volna. Mint egy öreg csataló, mely nyugdíjas éveiben, a konflis húzása közben meghallja a harci kürtöt: felkapja a fejét és már rohan is megbízhatóan előre. Ilyen a Paradise Lost is: olyan hosszú pályafutás van már mögöttük, annyi lemezt készítettek, hogy nem tudnak rosszat kiadni a kezükből. A "The Plague Within" a megjelenését követő két hónapban nem rázta meg alapjaiban a rockvilágot, nem került a listák élére, de akik szeretik ezt a fajta muzsikát, azoknak igazi csemege. Nagyon jól megírt, változatos dalok, kiváló hangzás, ötletes hangszerelés, továbbá Holmes legjobb énekesi teljesítménye hosszú-hosszú évek óta. Talán most már ideje megadni a bűnbocsánatot a briteknek és elfogadni, hogy időről időre kiadnak egy jó albumot. Mert ez a dolguk.
9/10
