Oka van annak, hogy mostani retrospektív anyagunk a britek tizenharmadik lemeze. Bár annyira nem régi maga az album, hiszen csak 11 éves, de pont egy olyan eleme az életművüknek, mely megdöbbentően mellőzött, még a csapat által is. Ezen a ponton már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a sokat vitatott "Depeche Mode cover band" korszak teljes egészében a múlté (illetve volt mostanáig, de az már nem Paradise Lost cégér alatt megy), és a 2009-es "Faith Divide Us, Death Unite Us" album óta az is, hogy sokkal inkább a korai, doom-death világ lett újra a standard.
Egy darabig a "Tragic Idol" valamiért engem sem vonzott. Hallottam előtte is, de egy fél dalt nem tudtam visszaidézni. Ez egészen így volt 2018 őszéig. Egyik pillanatról a másikra változott meg nagyon negatív irányba az életem, és ez a lemez követte végig ezt az egészet. Hirtelen tele lett számomra pokolian erős dalokkal, és sokkolt a tény, hogy szökőévente maximum egy dalt játszanak róla. Én meg úgy érzem, hogy igazságot kell szolgáltatnom ennek a lemeznek.
Ami az ember számára elsőre nyilvánvalóvá válik, az az, hogy a "Tragic Idol" nagyon máshogy szól, mint bármelyik korábbi PL-album. Egy nagyon érdekes modern metal - doom metal kombinációról van szó, mely kifejezetten jól is öregedett. Valami olyan a végeredmény, mintha a modernkori Katatonia keveredne a PL "Icon"-korszakával. Ez egy elsőre talán szokatlanul tömény, de nagyon hamar megszokható hangzást eredményez.
A nyitó Solitary One klasszikusan doom metal tétel, talán a legszimplább dal az egész lemezről. Bár azt hozzá kell gyorsan tennem, hogy a dalt végigkísérő, kifejezetten nyomasztó billentyűtéma és a refrénben egy-egy sorig megjelenő dallamos ének olyan hangulatot ad a dalnak, hogy nehéz nem a hatása alá kerülni. A Crucify leginkább az előző két lemez dalaival rokon. Dallamos, kicsit rockosabb vonal, kifejezetten komoly refrénnel.
Az album (egyik) klipes dala, a Fear Of Impending Hell leginkább az előző kettő egyfajta kombinációja. Fogós, kimondottan koncertkompatibilis szerzemény, melyben nem kevés "Draconian Times"-érzet is van. Az igazi nehézfegyverek viszont ezután kerülnek elő.
A lemez egyik legerősebb dala kétségtelenül az Honesty In Death. Nyomasztó, kimért ritmusú, nagyon reményvesztett dallamú tétel, vokális szinten olyan kifakadással a refrénben, melytől végigfut az ember hátán a hideg. Ráadásul a végén még Nick rá is dupláz, és még a gitár is rárak ott egy lapáttal. Nem mellesleg egy végtelenül életről lehozós klip is készült hozzá. Aki látta Viggo Mortensennek a The Road című filmjét, annak fog kellemetlen pillanatokat okozni ez a kisfilm.
A Theories from Another World az album legagresszívabb nótája. Itt már előjönnek a doom-death vonások. Énekszinten dallamok alig vannak, az egész sokkal inkább egy indulatos szavalás, melyet az album legmasszívabb szövegvilága támogat meg. Az In This We Dwell egy ütemesebb, az előző kettőhöz képest kevésbé lélekgyilkos darab, bár, ennek is megvannak a maga mogorva pillanatai. Ettől függetlenül talán a legkönnyebben befogadható dala ennek a kicsit több, mint 45 percnek.
A kissé talán klisés című To The Darkness érdekes darab, több szempontból is. Egyrészt Greg itt nagyon élte a saját gitárospozícióját. Olyan tekerésekkel és virtuózkodásokkal van tele a dal, amire ritkán talál az ember példát a csapat életművében. Másrészt az énektéma nekem sok helyen a "Draconian Times"-t idézte, de főleg a Forever Failure című számot, mely az egyik kedvencem a gárdától, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
A címadóban helyenként enyhe Sisters Of Mercy-momentumok is vannak. Lényegében az egész nagyon építkezős dal. Kimérten, kicsit zaklatottan nyitunk, és a folyamat végére kifejezetten drámai, tragikus végkifejletben bontakozunk ki.
A Worth To Fighting For kicsit a Tragic Idollal rokon, bár sokkal ütemesebb. Egy ilyen igazi kislemez B-oldalas dal. Egyáltalán nem rossz, de ez inkább töltelékdarab. Viszont az alapdallam kifejezetten fogós, már-már dúdolható téma. A záró The Glorious End címe senkit ne tévesszen meg. Az Honesty In Death szintjén nyomasztó az egész. Egyébként leginkább a nyitótétellel rokon, és ezzel együtt remek keretes szerkezetbe rakja a lemezt.
Amiről még mindenképpen beszélni akarok, az az album hangulata. Bár dalok szintjén már nagyjából kifejtettem ezt a témát, de átfogóbban még nem. Igazából ennél találóbb és árulkodóbb borítója lemeznek a PL munkásságában talán csak az "In Requiem" anyagnak volt. A lemez hangulata valahol a kripták és báltermek között van félúton. Érdekes keverék. Van valami már-már morbid módon ünnepélyes a dalok többségében, amellett, hogy természetesen ez továbbra is a jól megszokott Paradise Lostra jellemző lélekgyilkosság. Ez a csillogásmentes, de legalább szépen öltözött halott menyasszony.
Abszolút hibának érzem, hogy élőben ennyire hanyagolják ezt a lemezt. Főleg most, hogy az utolsó három anyaguk egy maximálisan vissza-a-gyökerekhez mentalitást vett fel. Szerintem ezek közé a dalok közé simán beférne a "Tragic Idol" több szerzeménye is. Ami kicsit rontja az összképet, az az utolsó két tétel. Ezek sem rosszak, erről szó sincs, viszont a többihez képest inkább érezhetőek tölteléknek.
Mit mondhatnék még? Lehet, csak számomra ennyire erős ez az album, de nekem gyakorlatilag a körülmények teremtették meg a helyet az életemben a "Tragic Idol" számára. Nem megkerülhetetlen mestermű, viszont egy olyan (sajnos) elfeledett darabja a britek életművének, mely sanszosan csak a megjelenése környékén kapta meg azt a figyelmet, amit tényleg megérdemel.
9/10
